Gizella Mária Lujza szép komótosan kinyitotta a kocsmát. Tegnap este zárás után feldíszítette. Fenyőágakat helyezett el. Horgolt csillagocskákat, csengőcskéket akasztott a fenyőágakra. Az illatok összhangját beállítandó, szegfűszeggel tűzdelt narancsokat rakott ki. Gyertyákat gyújtott éppen, amikor az első vendégek beléptek. Azt tartotta, hogy az égő faggyú illata hozzátartozik az ünnep hangulatához. A betérőket saját sütésű, mézessel kínálta. Csillag, hold, fenyő alakúak voltak, és mindenikben volt egy dió darabka. Úgy készítette Gizike, ahogy a nagymamájától tanulta. A betérők megköszönték, és elmajszolgatták. Jól esett Nekik ez a gondoskodás. Egyébként, Gizellától, már régebbről tudták, hogy a méz meg a dió nagyon egészséges. Azt is tudták, az alma is milyen nagyon egészséges, de ez csak így felrémlett Nekik, mert kirakva nem volt.   Szóval szép lassan szállingóztak a törzsvendégek az emlékhelyre. Szállingóztak, mint a hó. Legalábbis ez illenék egy karácsonyi képhez, - mondotta Gizella az érkezőknek. De mit tehetünk? – megint nem lesz fehér karácsonyunk. Hej, pedig valamikor Istenem, sóhajtott fel Barna bácsi Itt közbevetem: ha emlékeztek még, Ő látta az ufót. (ha nem emlékeztek, akkor ne igyatok annyit). Ebből kifolyólag, mármint az ufó látásból, nagy respektje volt az öregnek. Elhitték Neki, hogy régen karácsonykor szállingózott a hó. Drága gyerekeim! – kezdte szónoklatát az öreg. Valamikor olyan, de olyan havak voltak. Gizike közbeszólt. Barnabás drágaságom, ne vezesd tévútra, eme ártatlan ifjúságot. Jó, ha minden ötödik karácsony havas. Bergengóc bácsit ez kissé letörte. Nem az, hogy ilyen ritkán fehér a karácsony. Az se, hogy Gizella nem veszi figyelembe, hajlott korát és tegezi. Ezt már megszokta, hiszen ez a nőszemély mindenkit tegez. De, hogy így pikk-pakk belefojtja a szót. De, hamar túltette magát ezen az öreg, és bánatát egy háromcentesbe fojtotta. Így hát Mózes elérkezettnek látta az időt, és felülemelkedett e földi kocsmán, ahogy a költő fogalmazott. Minden előzmény nélkül, ex kocsma kijelentette. Dékart tévedett: ha nem gondolkodom, akkor is vagyok, – ez is tényálladék. Mennyivel jobb az? - ha valójában azt gondolom, vagyok. Mer ugye, azt is gondolhatnám, hogy nem vagyok. Ja. Meg gondolhatnál másra is, - mondta Brúnó. Oszt akkor nem tudnád, hogy vagy. Én például nem szoktam állandóan arra gondolni, hogy vagyok, vagyok, vagyok. Érted é? Akkor nem is tudnék rendelni egy háromcentest. Nem is gondolnék a háromcentesre. Mi hülyén jönne mán ki? Odamék a kocsma pulthoz, oszt azt mondom Gizellának: vagyok. Mit lehet erre mondani? Látom. Vagy azt, - hogy kit érdekel? Azt mond hülyegyerek, - mit akarsz? Ne tarcsad mán itten fel a sort. Én meg csak mondogatnám, vagyok. Nyugoggyá meg, - mondta vigasztalólag Grisa, aki egyébként Géza volt. Addig mondogatnád csak, amíg eltolnának a pult elől, mint bobket a kutyaólat. Érdekes, amit mondasz. Ezt a Bobot nem ismerem. Nem járhat gyakran ide, - mondta Brúnó. Szerencsére, - mondta Grísa. A bobket hótoló. Mindég tanul az ember. Máncsak ezért is érdemes kocsmába járni, - állapította meg magában Brúnó. Szomorkás hangulat volt az ivóban. Hiába, no. Karácsony. Nosztalgiázva gondoltak régi karácsonyokra. Most meg? Ünnepi nyitva tartás. Ami igazából zárva tartás. Tízkor becsuk Gizike, és utána még két napot zárva tart. Azt mondja: töltse mindenki, az ünnepeket a családjával. Mer ez a piszkos politika mindenbe beleszól, - jegyezte meg Disznós Lala. Megértőleg bólogattak, és iszonyodva gondoltak a jövőre. Jövőre családok éve lesz. Nem mondtak semmit, nehogy Gizike, e békés napon átmenjen Lujzillába. Kellemes, és békés karácsonyt kívántak egymásnak, amit néhány centessel megpecsételtek. Ezt nem vették szó szerint. Vigyáztak ki ne lötyögjön.   –appa.