Hát nagyon. Tudom, háttal nem kezdünk mondatot. Nyugodjon meg mindenki, nem vagyok akkora fenomén, hogy tükörből böködjem a klaviatúrát és úgy írjak. Ilyen szempontból az írás nagyon egyszerű. Lényegében böködi az ember, az Ő ujjaival a billentyűket és a gépállat írja a sorokat. Azért ez sokkal fájintosabb dolog, mint a lúdtollat hegyezgetni, meg mártogatni. Rajzolgatni az iniciálét. Másolni a nagy kódexeket. Mikor én tanultam írni, akkor ceruzával rajzolgattuk a köröket, esernyőnyelet, meg mit tudom én mi mindent. Aztán jöhetett a toll, ami ugye mártogatós volt. Szó, ami szó, megszenvedtünk Péter Lászlóné tanító nénivel, amíg megtanultunk írni és olvasni. Ot-tó ü-tött, ta-lált ö-töt. Az első félév végére szépen szótagolva kellett olvasni. Az ujjacskánkkal mutatni, hol járunk. Emlékszem „A vo-na-ton” című olvasmánynál, annyi taslit kaptam anyámtól, hogy már teljesen utáltam a vonatokat, pedig én vasutas gyerek voltam. Kívülről fújtam már az egészet, de anyám nem hagyott békén, hogy „hol az ujjad”. Puff egy a fejre. Kezdtük előröl. Na, most nehogy azt higgyétek, hogy csak otthon verték a gyereket. Bizony, bizony, a suliban is. A tanító néninek nádpálcája volt. Valami lovagló eszköz volt ez, fénykorában, de gyermeknevelő eszközként is sikeresen megállta a helyét. A minket követő osztályok jól jártak. Szétverte rajtunk. (azért nem csak rajtunk, figyelemfelhívás gyanánt ütötte a padot és az asztalt is) Azt mondta. hogy ilyen rossz osztálya még nem volt. Meg voltam áldva a ló noszogtató eszközökkel. Mai napig meg van egy ló korbács, a láda fiában, amivel ló híján engem ösztökéltek. Ehhez persze igen el kellett fajulnom a szülői elvárástól. Hol járunk ettől? Mikor az elsős gyermek, úgy felidegesíti az anyját, hogy azt mondja: - drága kislányom, ha nem figyelsz, elfenekellek. Mire Ő: - Na, na. Akkor én, majd jól megmondalak a tanító nénink és téged becsuknak. Mert a gyereket nem szabad verni, nekünk jogaink vannak. Ma már hihetetlennek tűnhet, de az órán hátra tett kézzel kellett hallgatni a tanító néni előadását. Ha nem, akkor jött a nádpálca. Másik végén a tanító nénivel. Kéz előre nyújtva, nyitott tenyérrel felfelé. Ez elég maradandó figyelmeztetés volt. Ennél még maradandóbb volt a körmös. Akkor még nem volt műkörmös. Eredeti körmöst kaptunk és eléggé sokáig megéreztük. Most felmerül a kérdés. Miért nem mondtuk meg otthon? Nagyon egyszerű. Kinek hiányzott még otthon is egy verés? Bármi történt jobb volt hallgatni róla. Érdekes módon, akkor nem volt ennyi hülye tanár, Ma lépten, nyomon azt hallani. A tanár hülye, természetszerűleg a tanuló nem hibázott. A szülők szerint is, az én kis aranyos gyermekem nem tett semmit. Pikkel rá a tanár. Nekünk nem volt ajánlatos a tanárra fogni a dolgot, hogy Ő hibázott. Lehülyézni meg végképpen nem. Az ilyesmi ugyancsak szülői verést eredményezett. Így aztán az iskolában sosem történt semmi különös. Sajnos a szülői értekezletek után, gyakorta merültek fel kérdések, aminek többnyire verés lett az eredménye, de valljuk be, így halmazatiban csak jobban elment, mintha alkalmanként kap az ember egy ruhát. Nem volt az egy jóléti társadalom, de elég sok ruhát kaptunk. Jut eszembe. A nádpálca egyszer Goszlet Csaba (lehet th-val kell írni) nadrágját porolta ki. Pedig Ő a tanító nénivel egy házban lakott. A tanácsháza mögött, volt egy emeletes ház. Úgy mesélték, hogy ott volt valamikor a megyeháza börtöne. A tanácsháza erkélyét sokszor nézegettük, mert állítólag arról beszélt Kossuth Lajos. Nyílván akkor megyeháza volt, vagy valami ilyesmi. Az izgágábbak persze most sík idegek. Alig várják, hogy szegény Csaba ülepére lecsapjon a nádpálca. Na, jól van, ha annyira akarják, akkor legyen. A „Mi atyánk” -ban is úgy van, hogy legyen meg a Te akaratod. De, hogy valaki arra várjon, hogy megtudja, hogyan vernek meg egy gyereket. Micsoda emberek vannak? Nem tudom, hogy lehetett? Ne ijedjenek meg. Nem azt nem tudom Csaba, hogyan kapta a fenyítést. Azt nem tudom, a tanító nénik, hogy láttak hátrafelé? Mert láttak, ez többször is bebizonyosodott. Esetünkben is, a táblán irkált. Elviekben, ilyenkor lehetett egy picinyt a feszes tartáson lazítani, de amint azt már sejteni lehet nem feltétlenül érte meg. Csaba mögött két padsorral, valami érdekes dolog történhetett. Ezért, mint érdeklődő fiatal, áthasalt a mögötte ülő két tanuló között. A neszre azonnal visszaült hátra tett kézzel, de elkésett. Miért beszélgetsz Csaba? Jött az ártatlannak tűnő kérdés. Csaba azt válaszolta, nem beszéltem. Hát akkor mit csináltál? Csak megnéztem, a mit tudom én már, hogy mit. Ezt nem Csaba mondta akkor, hanem most én. Mutasd meg, hogy csináltad. Csaba naivul hassal előre átfeküdt a két tanuló között és suhhh, lesújtott a nádpálca. A gyerekek még fiatalok, rugalmasak, de ilyen kecses ívben visszahajlani, még tornászlánykáknak is becsületére válna. Most megtudták. Na, most jobb? Egyértelmű egyébként. Most, Karácsony tájékán, azzal van tele a tévé, rádió, hogy jobb adni, mint kapni. A verésnél ez fokozottan igaz. Később aztán enyhült ez a szigor, de még egy-egy Makarenkói pofon elment. Mi több a szülők gyakorta bíztatták a tanárt, hogy verje csak meg tanár úr, ha megérdemli. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden tanár verekedett. Felsős korunkban az énektanárnő, Kovácsné, ha jól emlékszem tökéjre fejlesztette a pofont. Alacsony asszonyka volt. Megfogta az ember pájeszét és emelte szép lassan a kezét a plafon felé. A delikvens szépen emelkedett lábujjhegyre. Hirtelen elengedte a pajeszt és képen teremtette az ember fiát. Lányokat nem bántott. Az is igaz ritkán verekedett. Félre ne értsék. Nem akarom én, hogy verjék a gyerekeket. Nekünk még nem volt ilyen mozgás igényünk, ülhettünk hátra tett kézzel. Nem volt ennyi tanulni való. Délután gyorsan megcsinálni a leckét, megtanulni. Elvégezni a szülők által meghagyott feladatot, ha nem, akkor hangulattól függően ennek is lehetett testi fenyítés a jutalma. Utána aztán foci a kubikgödörben, ahová később a bútorgyár lerakatott két kézilabdakaput, hogy ne csomóra dobált ruhák jelképezzék a gól ellen megvédendő területet. (mit tesz Isten, a kapu ott maradt és a tél sem vitte el tüzelőnek) jöhetett még a peca a Ronyva patak partján. Trágya gilisztával, lehetett fogni a paducot. Kabócával meg a domolykót. (mellesleg marokkói sáska volt a jószág) Társasjáték az Úttörőházban. Részemről ezt annyira nem kultiváltam. Illet kiöltözve menni, ami azt jelentette, hogy nem a rossz mackó, vagy fekete klott gatya, (amit mi akkor glottnak hívtunk) na és cipő, vagy szanda feltétlenül. Ilyenténképpen teltek valahogy akkoriban, egy iskolás gyermek napjai. -.appa.