Mikor a bánat
örömöm leteperi
valami árokparton,
s magáévá teszi.
Mikor vemhét kihordva
magányom megszüli
-hideg egekbe pólyálva
visít- s elém teszi.
Akkor zokog föl
bennem a sajnálat.
Meggyötör
és tükör
kalodába szorítja arcomat.
Akkor láttam,
a minden nem más,
csak űr.
Bár teremt.
A mélyen
mégis öl.
-.appa.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
