Hirtelenjében olyan érzésem támadt, hogy régen nem tettem fel verseket. Nem tudom mitől lehetett, hacsak attól nem, hogy régen tettem fel verseket. Ez egy ilyen véletlen egybeesés lehet.

Megbánásféleség

(hisz az élet oly szép)

Csak mondta és mondta a szád.

Nem szabadott volna hallgatnom rád.

Jól átgondolt,

mint minden meggondolatlanság.

Erre épülne fel a világ?

Létre jött bennem egy tágulat,

amit kitölt és egyre feszít a bűntudat.

Nem akarom, de bántalak.

Nálam rend honol.

Tudom ott vagy valahol

és hozzám tartozol..

Mondhatnám, hagyd,

hogy hagyjanak.

Olykor zörögsz, puffogsz egy kicsit

és a szerelem sem csitít.

Az élet kétélű fegyver,

maga előtt görgeti az ember.

Ha van karma, hát megtapasztalhatom,

nem szabadna kötődnöm és mégis hagyom.

Látod elrontottam ezt az életet.

Büntetésből, majd újra születhetek.

A harmadik.

Már három éve, bekövetkezett halálod,

hogy rohan az idő, látod.

Álmomban kísért a hiányod.

Valami mindig arra késztet,

hogy felidézzek valami emléket.

S ha van is, hogy valami feledtet,

nem törölhetek huszonhárom évet.

Nem mondhatom, felejtsük el az egészet.

Mi lenne az? Mi való?

Kérdezi egy pókháló,

lengedezve a falon.

Mi maradhatna vajon?

Az éjszaka összeér a csenddel.

Árnyak jönnek sötét sereggel,

majd elviszi őket a reggel.

Ébredek, búcsút intve kezemmel.

Írok és írok, így vétkezem.

Nem tudom túl tenni magam a kényszeren,

szétforgácsolom hát mindenem.

Uram!

Kérhetném felmentésemet.

Ne kelljen írnom verseket.

Az ordító csend, hallgatag.

A türelem méltóságot ad.

Egyébként, miért van az,

hogy semmi sem kezdődik el,

csak valami folyton folyvást véget ér.

Hozza és viszi a szél.

Ezt görgeted, amíg csak élsz.

Aztán már nem is remélsz.

u.i.

Forrong és vált a hangulat,

valahogy mégis megnyugtat,

ahogy jő és közeleg a halál.

Egy kis békesség nekem is kijár.

Ti akik itt maradtok,

majd meditálhattok.

Amint azt én, most teszem.

S majd fentről,

vagy lentről,

kajánul lesem.

                                                             -.appa.