- Az első gondolatom az volt, hogy mennyi Földrengés volt az utóbbi időben. Valahol van egy nagyobb rengés, és mintha az körbe menne a Földön. Óriási károk keletkeznek, és emberek halnak meg. Abba aztán nem is nagyon gondolunk bele, hogy hol fognak lakni azok az emberek, akiknek összedőlt a háza. Láthattuk, lakótelepek dőltek össze. Az elején mennek a segély szállítmányok. Ruházat, takarók, élelmiszer. Mi lesz utána. Házakat nem lehet, úgy ripsz-ropsz felépíteni. A romok eltakarítása is hatalmas munka. Többször hallottam már. Árpád nagyon jó helyet választott a magyarság letelepedéséhez. Őszinte leszek. Eddig üldöztek bennünket. Nyugatabbra nem mehettünk, mert ott már voltak. Nem háborúskodtunk. Itt maradtunk.
- Különös, hogy az ember háborúkat vív, amivel lakóhelyeket semmisít meg. Azt mondtam, az ember. De, ez nem igaz. Őrült diktátorok, embertársaikat, és azok életkörülményeit áldozzák fel, olyan magasztos célokért, ami az ő, buggyant agyukban fogalmazódott meg. Nem jelent nekik semmit. Nekik van hol lakni. Van élelmük. Számukra biztosítva van minden. Harcolnak az utolsó emberig.
- A költők ábrándos lelkek. Margó versében a békéről írt. Nagyon jó vers. Arra reagáltam. Szép álmodozás. Az emberi történelmet ismerve, sosem lesz béke. Tudom, hogy a régi történetek alapján, nem lehet közvetlen okságot felállítani. Figyelembe véve, a Bibliát. Ezt a harciasságot plántálta belénk az ÚR, a seregek Istene. Szóval, nem Mi vagyunk a hibásak (ebben sem). Mégiscsak egyszerűbb, - emberi szokás szerint, - másra fogni a történteket.
- Azt gondolom nem egyedi eset, hogy a vers olvasása közben bizonyos érzések találnak ránk. Ebben a hangulatban, kialakul, formálódik valamilyen vélemény. Így jártam Ilkó versének olvasása közben is. Azt írtam: A négy utolsó sor nagyon hatásos. Azt gondolom, kár okolni magad. Megtetted, amit megtehettél. Ami elmaradt, az elmaradt. Nem vádol, és Te sem vádolhatod magad. Az elmaradt dolgokról, utólag gondoljuk, hogy meg kellett volna tennünk. Végül is tehetetlenek vagyunk (most és mindörökké). Utólag írom, ide. Különösnek tűnhet, ez a most és mindörökké, de azt gondolom, az ember tehetetlen. Bármit is cselekszünk, a világ száguldva tágul a maga útján.
- Válaszából megtudtam, gondolatát: Az elmaradt dolgok sokszor pótolhatatlanok, nem azért mert "bűnösök" vagyunk, hanem azért, mert már nem visszahozható a pillanat, vagy az elhunyt szeretett személy. Arra gondolok, hogy figyelmesebben kellett volna rögzíteni a dolgokat - agyunkban, szívünkben, lelkünkben - , de mi futottunk a napi teendőink után. Kár volt! Köszönöm vigasztaló, kedves hozzászólásodat. Ilkó
- Értem Én. Az embernek sok döntést kellene hozni. Erre képtelen. Pillanatnyilag hozza meg a legjobbat. Genetikailag bennünk van, hogy nem elemezgetünk. Döntünk. Ha, nem ezt tettük volna, már megevett volna bennünk a kardfogú tigris, a barlangi medve, vagy a másik törzs. Később, a bánat, a hiányérzet hatására előjön az analitikus elménk a kérdéssel: mi lett volna ha? Belegondolva, sok minden lehetett volna. Ezzel azt mondom, hogy az elemezgető elménk, mindég talál valamit, hisz minden esetben több lehetőség közül választunk. Amit még figyelembe kell vennünk. Nem tudhatjuk mi lett volna, ha másképpen döntünk. Életünk során folyamatos, és számtalan változó lép be, ami megváltoztatja életünk alakulását. Igazából, egy determinált világban élünk. A környezetünk, körülményeink meghatározzák életünk alakulását. Nem hagyhatjuk ki a véletlent sem. Ami alatt azt értem, hogy olyan dolgok is hatnak Ránk, amik nem a főfolyamatokból következnek. Gondoljunk Zrinyi jelmondatára: sors bona nihil aliud. Ez szöges ellentétben áll a mai felfogással, hogy fejben dől el minden. Az ember teremteni képes, mert Isten átörökítette rá ezt a képességet. Valószínűtlen, hogy Zrinyi bevonzotta, hogy megölje a vaddisznó. Persze kellenek gondolatok, de be kell látnunk, életünk során a legtöbb dolog nem rajtunk múlik. Én, így látom, de ettől még nem biztos, hogy igazam van. Elnézést, de úgy gondoltam magyarázattal tartozom, azzal kapcsolatban, - miért írtam azt? - amit írtam. -.appa.
