Lelkem havas esőben ázik.

Van, aki ilyesmire vágyik?

Semmi sincs, ami ennél vidámabb.

Feldob, és az elmúlás tán még várhat.

Nézem. Ahogy a sötétség világít.

Miért nincs asszony? - aki engem csábít.

Ki messzi csillagként hunyorog rám…

és majd, - az otthon melegével vár.

A vágy olykor bíztat, és feszít.

Előbb, utóbb, csak megszégyenít.

Nem kérdik meg.

Kérsz még? – vagy már elég.

Ami létező, egyszer véget ér.

Hát ja! Erre gondoltam Én is.

Talán? Élni kellene, mégis.

’22.03.24.

                             -.appa.