Magos Déva vára, mondja a versike. Hát tényleg magas. Eddig még, csak úgy láttuk, hogy: na, azon a hegyen van Déva vára. Egyszer ugyan volt programban a megtekintése, de idő hiányában elmaradt. Most viszont ott parkoltunk alatta, és nézegettünk felfelé. Már csak azért is, mert néztük, hogy viszi, hozza le, s fel a masina az embereket. Mi először a parkoló szintjéről néztük irigykedve azokat, akik a lépcsők feletti szinten, árnyékból várták, hogy a kötélpályás felvonó kabinjába bekerüljenek. Telekabin rendszerrel működik, és 2,5 perc alatt ér fel a várba. Az ajtóban álló őr szól, amikor elegen belebúttunk. Ez, cirka 15-16 ember. Szemléltetés végett, hogy lássátok Kőmíves Kelemennének, hova kellett felcihelni az ebédet. A szintkülönbség az indulástól a vár fogadó szintjéig 160 m. A kabin 2 m/s sebességgel közlekedik, és 158 méter hosszú utat tesz meg. A napon történő sorbaállás nem a legjobb szórakozás. Csoportunk tagjai sem álltak be a sorba. Ami azért volt érthetetlen, mert két kivétellel Ők is a napon voltak. Ahogy haladtunk, úgy álldogáltak be közénk. Természetesen ezt látva idegenek is szállingóztak be, a sor oldaláról. A felvonóból is szépen látni a várost, és a várból is. Fentről, az a sportcentrum, meg a parkoló ahonnan indultunk kis makettocskának tűnik csak. Zsuzsi fel tudott menni az első csoporttal, én a másodikkal. Körbesétáltunk, és jöttünk le. Míg a többiek nézelődtek, meg lejöttek, addig ittunk egy sört, hogy legyen mit kiizzadni a buszban. Lejött mindenki. Irány Nagyvárad.  A buszon nem ért Minket meglepetés. Betyárosan meleg volt, amit rezignáltan vettünk tudomásul. A fék miatt szép komótosan mentünk. Aztán olyan útra mentünk, ami helyenként nem is volt út. Hogy értsétek, miről beszélek. Ezt a kacskaringós, jó nagy emelkedőkkel, és ereszkedőkkel megáldott utat javították. Ami azt jelenti, hogy a hatalmas beton támfalak meg lettek építve, de a fal, és a vulkanikus agyag közti rész még nem lett kitöltve. Ilyen helyeken nem volt aszfaltozott út. Itt a hegy kőanyaga volt megmarva, és 5-10 kilométeres sebességgel haladtunk. Persze, amikor lejöttünk a hegyről már volt normális út, és a busz tempójának megfelelően haladtunk. Ez, egy 189 km-es buszozás volt. Egy erdészháznál az egyik kislány miatt megálltunk, hogy könnyítsen magán. Itt két úriember is leugrott, és besietett az erdőbe. Nem medvét kerestek, hanem az elfogyasztott sörökből engedtek le, hogy az újabb söröknek legyék helye. Kb. 20 perc múlva lerohantunk egy benzinkutat, és kulturált körülmények között, mindenki elvégezte, amit elvégzett. Feltankoltunk üdítőből, teából, jégkrémből, és Nagyváradig meg sem álltunk. Elbúcsúztunk Alpártól, és indultunk tovább. Induláskor a sebváltó olyan recsegés ropogással volt, hogy az semmi jót sem sejtetett. A következő lámpánál szintén. Magamban azt fontolgattam, hogy innen már vonattal is elmehetünk Debrecenbe. Nincs messze Nagyváradtól, de mi módon megyünk Vasváriba, hisz a Zsuzsa kocsija is ott van. Érdekes módon, és szerencsénkre a váltó többet nem rakoncátlankodott. A határon nem kellett sokat várni, és meglepetésemre a busz is megtáltosodott. Nem volt az óvatos menet a fék miatt. Mindenesetre megfogadtam, én nem megyek többet, ilyen többnapos buszos kirándulásra Erdélybe. Mennyire nem vagyunk egyformák. Ismerősöm mondja, hogy hallotta milyen jól sikerült kiránduláson voltunk. Azt hittem élcelődik. De nem. Az egyik résztvevő család mesélte neki, milyen jó volt. Hát. Legyen az Ő hitük szerint. -.appa.