Na, ha mán egy irányba mennek, akkor megvárja, - gondolta magában sompolyogi. Na, ha mán így kigondolta meg is tette. Paroláztak egyet, mert az vidéken nem úgy van, hogy se szó, se beszéd. Hallottad? – kérdezte Béla. Így magunk között maradjunk annyiban, hogy a kérdés az beszéd. Tisztázzuk egyúttal azt is, hogy ez a megállapodás rátok olvasókra, és rám, mint íróra vonatkozik. Hogy Béla, meg sompolyogi miben maradt, az csakis rájuk tartozik. Hallottam hát, mondta magabiztosan sompolyogi. Aztán megkérdezte: mit? Mindezt, teljesen ártatlan tekintettel tette. Mit? Mit, mit? Hadarta Béla. Most mondtad, hogy hallottad. Mi, a nyavalyát hallottál, akkor? Hát, amit kérdeztél, - mondta sompolyogi, híven az igazsághoz. Mijér, hát mit kérdeztem? – esmét csak kérdett Béla. Teszem hozzá, hogy kissé megemelte a hangját, pedig az utca gépi forgalma, ezt nem indokolta. Gyalogos forgalma meg, főleg nem. Ketten battyogtak, a kihaltnak tekinthető utcán. Most ne számítsuk, azt az egy macskát, ami unatkozva feküdt, egy lócán. Amúgy is a fekvés, az nem forgalom. Béla feje, kissé pirosas lett. Ezt, meg a napsütés nem indokolta. Ezeket sompolyogi is megállapította magában. Ezért, aztán javaslattal élt: ne civódjunk ezen. De hát…Hát én nem is, hebegte Béla. Így beszélgettek, megfontoltan férfiasan, és türelmesen. Ha rangsorolni kellene, akkor azt mondhatjuk, hogy sompolyogi volt a türelmesebb, de ez most mellékes. Béla, kivágta, az adu ászt. Mónikát hallottad? Hát, űtet nem igen. Bár ki tuggya, ebbe a hangzavarba. Béla teljesen kétségbe esett arcot vágott, de addigra beléptek, az 56-os emlékhely ajtaján. Sompi, aggódó tekintettel kérdezte Bélát: rosszul vagy? Nem! Nem, vagyok rosszul, és felvett a pultról egy A5-ös nyomtatványt, és sompi kezébe nyomta. Erről beszélek. Olvasd. A félkövér betűk azonnal sompi szemébe erőszakolták magukat. Mónika simogató. Hirdették a betűk. Nyitás elsején. Azannya, mélázott el sompolyogi. Hát e, nem semmi. Béla helyre tette. Nem, az annya! Ű maga. Itt teszem hozzá, hogy az emlékhely látogatói közül szinte mindenki, a múlt történésein merengett, és kissé elhomályosult tekintettel próbálta felidézni Mónika alakját. Két megjegyzést kell itt tennem. Egy. Az elhomályosulást, e korai órán, az elfogyasztott szeszes italok száma, egyáltalán nem indokolta. Kettő. Gizella szeme egyáltalán nem volt elhomályosulva. Sőt szikrázott, mint a kelő nap sugara. Talán még azt is meg kell említenem, és ezt nem tekinthetjük mellékszálnak, hogy kis működési zavar lépett fel a rendszerben. Ugyanis, az 56-os emlékhely funkcionálisan, nem a Mónikára történő emlékezést szolgálta volna, de erről majd később. Na, most figyeljetek. Nyílt, az ajtó, és mintegy az események megkoronázásaképpen, minden túlzás nélkül nyugodtan mondhatjuk, teljes valóságában belépett Mónika. A kocsma állóképpé vált. Kivétel Lujzilla, mert Ő egyszerűen kimaradt az események hatása alól, másrészt meg a csaposnak dóga van. Természetesen Mónika is kilógott ebből az állóképből, hiszen egy gomolygó illatfelhőben, csábos mosollyal tipegett a pult felé. Jobb kezét vállmagasságig megemelve, de nem hivalkodóan. A könyöke, elegánsan az oldalánál maradt, ujjait (a három középsőt) szolidan megmozgatva, csilingelő hangján azt mondta: jó reggelt fiúkák. Szóval a szemek elkerekedtek. A száj felé induló poharak megálltak a levegőben. Természetesen nem paranormális jelenség következett be. A pohár nem magában állott a levegőben, hanem az elindított mozdulatsor megállásának következtében. A teremben nem akadt ember, értsétek úgy, hogy férfiember, aki nem arra gondolt. Itt vóna mit simogatni. -.appa.
