Réveteg tekintettel nézett ki, az emlékhely ablakán. Bizonyítására, hogy lát is. Na, né mán. Ott gyön a nagyboldogasszon. Ezt mondta Belevári, amit mellesleg nem kellett volna mondania. Akit, nem mellesleg, ugyanúgy Brúnónak hívtak, mint sok más Brúnót, a Földkerekségen. Ez utóbbi Brúnóra vonatkozott, és nem a nagy boldogasszonyra. Amúgy, mentségére legyen mondva, nem igen tudta mit beszél. De, már nem akarta azt mondogatni, amit eddig mondott, hogy: na, mégeggyet, oszt megyek. Lajos kitekintve az ablakon, rosszallóan vonta fel a szemöldökét, és csóválta meg a fejét. A sajátját természetesen, és nem a Brúnóét, pedig azt is megtehette volna nemtetszésének kifejezése gyanánt. De mivel, a nemtetszés szó nem jutott eszébe, ezért szép csendesen megjegyezte: pofád befogod. A zénanyósom minden tiszteletet megérdemel. Csak ennyit mondott. Azt is ippeg csak. Igaz, a fákon elhallgattak a madarak, és a vándorcirkusz oroszlánjai megrettenve húzódtak, a ketrec sarkába. Ez jelzésértékkel bír, arra nézve, hogy mennyire el vannak ezek az állatok kényeztetve. Egy kedélyes kis korcsmai diskurzus is felborítja a lelki egyensúlyukat. Na, de nem így viselkedett Brúnó, bár horoszkópilag Ő is oroszlán volt. Igazán remek érzékkel vetette közbe: jovan, jovan. Mire Lajos is megbékélt, és megenyhülve, az Ő nagy haragjában, azt mondta. Na, azér! Merha, másér nem, máncsak azér is tiszteletet érdemel, mer szülte nekem Timit. Ekkor, megjelent Tímea. Valójában nem. Ettől, nem kell megijedni. Nem úgy az Ő valóságában jelent meg, csak Lajos képzeletében. Egyből tudta, hogy nem így kellett volna mondani, de még az is lehet, hogy a szórend sem volt jó. Elérzékenyülten, azt mondta: bocsáss meg nekem. Ettől Brúnó szeme úgy elkerekedett, hogy akkora karikán, az oroszlánok már vidáman, csonk nélkül átugráltak volna. Ennek az általa bizalmas közlésnek, és közvetlenségnek értelmezett mondatnak, a hatására Brúnó úgy érezte, neki is bocsánatot kell kérni, ezért a leglágyabb, és legbarátságosabb hangján, már-már könnyek között azt mondta: Te is bocsáss meg nekem Lajoskám. Nem tudtam, hogy szült Neked egy gyereket. Lajos homlokára ismét ráncok szaladtak, és árnyaltnyit emelve a hangján felbődült: miii? A cirkusz oroszlánjai, vacogó fogakkal ölelték egymást a ketrec sarkában. Pár madár ijedtében nem kapaszkodott rendesen, és leesett a fáról. No, persze nem volt ez igazi bődülés. Az úgy hangzott volna, hogy: múúú. Mint az már, az eddigiekből ki kellett volna, hogy derüljön, kereskedelmi, vendéglátó ipari helységben voltak. Lajos így folytatta: oszt azt tudod é? –Te böszme jószág, hogy itt, a pofon, meg a seggberúgás ingyenes. Brúnó nem értette, a kérdésfeltevés okát, hiszen ezekkel teljesen tisztában volt. Meg még, nemcsak úgy elméletileg, hanem gyakorlati tapasztalatokkal bírt ebben a témakörben. Érlelődött benne a gondolat, hogy tényleg menni kellett volna, a valahányadik még egy után.  Nem értette a hirtelen Pálfordulást sem. Ezt viszont elméletileg se, mert fogalma sem volt, - hogy mi az? Lajos, ismét megenyhült, már Tímea gondolatától is, és azt mondta: Timi, az én kicsi párom. Azt mondja erre Brúnó: na mongyad mán. Hogy Neked milyen igazad van? Lajos megjegyezte, hogy most montam. Ne hozzál ki, a béketűrésből! Jovan, jovan. Én is ezt mondom. Ne idegesítsd magad Lajoskám, mer az árt a… Itt kicsit várt, mert nem tudta, - minek árt? Semmiképpen nem akarta, úgy befejezni, hogy: a szépségednek. Praktikusan úgy fejezte be, a mondatot: szóval árt. Az igazi végszót, Lujzilla mondta ki. Na! Mit hangoskodtok itt? Húzzatok mosmán haza, a francba! És mivel nem volt nevesítve, ezért mindenki jobbnak látta ha kiódalog a kocsmából.    -.appa