Tegnap írtam, de a rendszer, nem engedte be a levelet. Egyébként működött a net. Most, megpróbálom megint. Köszönöm, amiket írtál. Valóban a régi emlékek utat találnak maguknak, az emberi elme rejtett zugaiból, bugyraiból, és előjönnek, felszínre jönnek. Nem tudom, hogy van ez másokkal. Én, valahogy nem is tudom. Ez most furcsán hangzik. Nem én választom meg az emlékeimet. Ők választanak engem. Jönnek, és visszacipelnek valahová. De tudod, az is eszembe jut. Vajon tényleg úgy volt? Vagy, már módosult a tudat szűrőjén? Úgy vélem nem tudhatjuk, hiszen a gondolatokat, hajlamosak vagyunk valóságként kezelni. Elküldöm Neked gondolataimat, egy versféleségben:

Az ember roppant összetett teremtmény.
Így a lelke is. Jó, és rossz kezdemény.
Nap, mint nap, előbukkan újra. Más és más alakban.
Mondandója sújtó, vagy simogató, szép szavakban.
Teste, lelke, hervadt lehet egyaránt.
Társaságban is, vágyhatja a magányt.
Ki dönti el, hogy ki a különc?
Mond. Mit ér a sok-sok cifra gönc?
Egyáltalán. Kinek, mi számít?
Van még valami, ami csábít?
Kék, oszló füstként tűnik a fiatalság.
Az élet kereke egyre forog tovább.
Arra vigyázz, hogy Idő előtt le ne szállj.
Bocsáss meg érte. Nem erről akartam írni igazából, de valahogy kikívánkozott belőlem. Úgy előmásztak, mint az emlékek. Az ember, szeretne megvilágosodni. Sokszor, hiszi is, hogy az megtörtént. Vágyik rá, hogy valami nagy igazságra világítson rá. Olvasgatva Téged, és másokat (úgy értettem az írásokat, verseket), több gondolat kélt bennem. Nyilván, más emberekben is. Látnunk kell azonban, hogy minden ember szerepet játszik. Tovább megyek. Sokszor magunknak sem hihetünk. Becsapnak a gondolataink. Sejtésekre hagyatkozunk. Sugalljuk is sejtéseinket. Olyan keretbe tesszük, úgy helyezzük el mondandónkat, formáljuk mondatainkat, amiből mindenki megsejtheti, hogy egy kapcsolatot befejezni, nem egyszerű. Miért is lenne egyszerű. Megszoktuk egymást, és félünk is az újtól. Azt is gondolom: Sosem tudhatjuk, hogy mit szeretnénk. Ebből következik, hogy azt sem: mit nem szeretnénk. Összekeverjük gyakorta: mit szeretnénk? - mik a lehetőségeink? Becsapjuk magunk? Be, de nem direkt. Megvezetnek bennünket, a vágyaink. Aztán mellé, még jól bekuszálnak, a már emlegetett emlékeink is. Amiről továbbra is azt gondolom, szükséges. Shakespeare után szabadon: játék az egész élet, és játszik benne minden ember. A színésznek, egy új szerep, kihívás. A hétköznapi embernek, egy új kapcsolat még nagyobb kihívást jelent. Nincs gyakorlata. Nem tanulta, mint tette azt a színész a mesterségével. Látom én, hogy változik a világ. Az emberi kapcsolatokban, a párkapcsolatokban is tért hódított a fogyasztói társadalom. Ósdi, nehézkesen kezelhető, haszontalan. Keressünk szebbet, jobbat, modernebbet, könnyebben kezelhetőt. Eldobni kapcsolatokat? - azért, mert eldöntötted, már haszontalan. Tudod, az agyammal értem én ezt. De bevallom, ódzkodom a megvalósítástól. Szinte bizonyosra mondhatom. Nem lesz az én trendem. Egyszerűen, viszolygok tőle. Mi több? – inkább visszataszít.  -.appa.