Szeretett testvéreim a hitben. Meg még abban a tévhitben, hogy itt most sebek elfertőzéséről fogok beszélni. Szó nincs róla. Illetve nem lesz, mert az iménti mondattal megszakítom gondolati közönségességemet, a nem éppen kellemes látványú, nem éppen kellemes érzésű, ámde mégiscsak természetes folyamattal. Aki, ezt első nekirugaszkodásra nem érti, az nyugodtan ugorjon neki többször. Magasugrásban is több kísérletet tehet az ember. Akkor meg ebben, miért ne? Én ráérek, ha Ti ráértek. Úgy értem, hogy a szöveg megvár. Na, már most felmerül a kérdés: minek apropóján jut nekem a gyűlés eszembe? Tegnap megszúrtam a kezem a horoggal. Nem, dehogy, ez csak vicc volt. A megszúrás igaz volt. Káromkodtam egyet a természet csöndjében, mire is a nádi veréb egészen furcsán nézett rám. Könnyű neki. Jó a szeme, biztos látta hol a horog. Szóval, miről van szó?- kérditek. Mert igazából, már alig várjátok, hogy ezt megtudhassátok. Barátaim. Maga Orbán Viktor. Ezt teljes komolysággal mondom. Vesszen oda, a Lackó nagy bajusza, ha nem mondok igazat. Szóval, ez nem vicc. Többször hallottam, hogy a Terrorházánál ünnepi beszédet mond Orbán Viktor. Most komolyan kérdem: ki a fenét érdekli Orbán Viktor beszéde? Jó legyen, érdekli. De annyira, hogy odamenjen? Vajon most is van, a kivezényelt tömeg? Akik integetnek, éljeneznek, meg tapsikolnak. Meg nem mondom, hogy 1974-ben, vagy 75-ben volt. Lényeg, hogy határőr voltam Miskolcon, a Szeles utcai laktanyában. Hűha. Majdnem Széles utcát írtam, de még jó hogy nem. Az itt van Vasváriban, és cigánytelep.  Vissza, akkor a Szelesre. Szóltak, hogy lehet menni a sportcsarnokba nagygyűlésre. Vegyük fel a kimenő ruháinkat, aztán szépen elmegyünk. Úgy is tettünk, azzal a hátsó szándékkal, hogy a sportcsarnok körül, van lehetőség, és megiszunk egy, két, vagy valahány sört. Kicsit rontotta, a lehetőséget, hogy szervezett formában mentünk (gépjárművel). Gyalog jobb lett volna, de mindegy. Majdcsak feltaláljuk magunkat, ami nem takar egyebet, minthogy meglépünk aztán, csak kortyolunk valamit. Szépen felcaplattunk a karzatra. Nem vót az olyan sürgős. Egészen közel, a lépcsőház ajtajához sikerült helyet foglalnunk. Onnan mondjuk nem igen lehetett látni, de az őszinteségemhez tartozik, és ezt a többiek nevében is mondhatom, nem is nagyon érdekelt minket a látvány. Még azt is kijelenthetem nyugodtan, hogy az sem, amit ott mondtak. Na, mikor megkezdődött a ceremónia. A tömeg érdeklődve hallgatta, és figyelte az előadót. Közbevetném, hogy itt viszonylagosság áll fenn. Hozzánk képest. Mindenesetre csend volt, ami azért egy sportcsarnoknál eléggé szokatlan. Nem ilyesmire építették. Mi meg úgy hármacskán, - ez nem valami különleges cicust jelent, hanem számot – nagyon csendesen, és nagyon határozottan kezdtünk, az ajtó felé somfordálni. Nem tudom somfordáltatok e, már valamikor. Hát próbáljátok ki, egészen felemelő érzés. Szóval megy a somford nagyban. Egészen közel is voltunk célunkhoz, - na, még nem a kocsmához, hanem az ajtóhoz - mikor szintén nagyon határozottan, egy öltönyös, - akkor még nem úr - hanem elvtárs megállt a kétszárnyú ajtóban. Hova mentek? – tette fel, minden kertelés nélkül a kérdést. Persze, csak suttogva, - na, nem a kérdés intimitása miatt – hanem ugye, ahogy a helyszellem megkívánja, ahogy ilyenkor illik. Itt az illik természetesen, nem a nagygyűlésről való megszökésre értendő, főleg nem sörözési szándékkal. Elsőre bevallottuk szándékainkat, a rendezvényt biztosító rendőrtisztnek. Szándékunkat illetően megértést tanúsított. Ettől függetlenül azt mondta: üljünk vissza helyünkre. Ha Ő le is enged, akkor is, abban biztosak lehetünk, hogy az épületből nem engednek ki. Itt most se ki, se be. Sörözzünk majd a nagygyűlés után. Hát, ja. Csakhogy összevártak minket a sportcsarnok kijáratánál, és jött a parancsszó: gépjárműre. Értitek? Ki az a megátalkodott?, aki sörözés helyett?, Orbán Viktort hallgat.     -.appa.