Újra csak előszedem ezt a resti dógot. Vasúti kisvendéglőről beszélünk, ahol lehetett enni, inni. Ha jól emlékszem, a feliratokban benne volt, hogy Restaurant. Ebből alakulhatott ki a resti kifejezés. Na, most feltétlenül hozzá tartozott a restihez, hogy tömeg volt. Természetesen, azokon a helyeken, ahol átszállóhely volt. Például ilyen volt Patak. Itt át lehetett szállni a kisvonatra. Ez keskeny nyomtávú vonatot jelent. Jegyzem meg, több ilyen is található hazánkban. (Patakon már nem) A leghíresebb természetesen a felcsúti. A lényeg az volt, hogy futólag meglehetett inni valamit. A nagyobb helyeken étkezni is lehetett. Volt pincér, le lehetett ülni. Patakon mi is be-bementünk. Én málnaszörpöt ittam. Nagyon sűrű bordó folyadékot, egy vastag falú hosszú pohárban felhígítottak szódával, megkavarták és a világosabb bordóvá vált levet, már lehetett is inni. Nagyon finom volt. A népek szerint kátrányból csinálták. Amiről nem tudjuk igaz e. Az akkori vélekedés szerint, a másik kedvencem, a Hüsi is kátrányból készült. Savanyú sárga pezsgős folyadék volt. Kellemes savanyú ízét a foszforsav adta. Ezt, a végardói strandon ihattam. Patak Újhel felőli végén, még ma is megtalálható. Azóta persze kiépült. Nem gyakran kaptam én ezeket a csemegéket. Több okból se. Nem sűrűn utazgattunk, meg strandoltunk. A legfontosabb, ami visszafogta a fogyasztást, az ára volt. Olyan egy forint körülire emlékszem. Vessétek össze, hogy egy kiló barna kenyér, vagy egy kiló lókolbászt két forintért lehetett kapni. Nem tudom, egyáltalán volt e valami köze a lóhoz. Olyasmi volt, mint mostanság a lecsókolbász. Jegyzem meg, nagy hirtelenjében, hogy a barna kenyér se olyan nagyon barna volt. Sötétebb volt a fehérnél kétségtelen. Nosztalgiáztam kicsinyt. Szerencsen bementem a restibe. Irkáltam ilyesmit: Mint, fiatalon. Bemenni a restibe. Nincs ilyen már, semmise. Ha már, Szerencsen jártam, az állomásnál, hát szétnéztem. Tömeg az egyáltalán nincs. Resti viszont van. Én úgy emlékszem, nem az épület végén volt, de most ott van. Büfé, és söröző van kiírva. Balról van a büfé. Jobbról a söröző. A büfé ablaka nyitva volt. Nem láttam ugyan benne senkit. Sörcsapoló volt. Azért mondom, mert a sörözőben, egy csomó papír volt felhalmozva. Valami irattárféle lett belőle. Gondolom, így gazdaságos. Ezt a forgalmat el tudja látni a büfé. Az is eszembe jutott: (álldogáltam árván, egy vonatra várván) Esetemben, az álldogálás igaz, de Laci barátomat vártam, aki a lányát hozta, a vonathoz. Nézelődtem, és unalmamban arra gondoltam. Hová lett a nyüzsgő vasúti élet? Mennyi statisztát kellene ide felvenni, egy film forgatása esetén? Bizony, bizony. A forgalom áttevődött a közútra. Gyerekként, mikor Kenézlőn nyaraltam, alig láttunk autót. Még Újhelben is, a Kölcsey utcán nyugodtan fociztunk. Ritkán jött arra autó. Vonattal mentünk. Apám vasutas lévén, ez volt az olcsóbb. Valami módon volt, valamennyi szabadjegy hajóra is. Az is hozzátartozik, hogy busz sem volt ennyi. Az újheli állomástól indultak buszok a hegyköz felé. Szép nagy farmotoros Ikaruszok, meg természetesen volt fakarusz is. Szóval vonatoztunk. Akkor még zakatolt a vonat. Csattogtak a kerekek. Most végtelenített síneken suhan, és mégis busszal megyek Pestre. Olcsóbb, és gyorsabban is. Pedig milyen jó is volt, vonattal Pestre menni. Alumínium ételes dobozból ettünk. Rántott hús, paprikával, meg kenyérrel. Néha megesett, hogy hazafelé, az étkezőkocsiban ettünk. Ritkán, és többnyire én erőltettem a dolgot, hogy éhes vagyok. Ott is rántott húst ettem, petrezselymes újburgonyával. Gyomorrontást is kaptam tőle, mert azért annyira nem voltam éhes, hisz Laci bátyáméknál ettünk. Nagyon szerettem a rántott húst. Talán nem is kellene múlt időbe tenni, most is szeretem. Akkoriban kevesebb lehetőségünk volt enni. A hús drága volt. Ünnepi étel volt, a húslevessel, meg az uborkasalátával. Mi minden jut az embernek eszébe, egy vasútállomásról?   -.appa