Ámbituson ülnek csillagok.

Felettem, didergő hold ragyog.

Napkoronán ülve megfagyok.

Kíváncsiak vagytok, ki vagyok?

Tényleg, mutassam be magamat?

Jövőmből kiesett egy darab.

Nem ezért van, életemben huzat.

Őszintén? A múltam is lyukas.

Átfú rajta. Vihar, vagy szellő.

Így alkotta meg a teremtő.

Kinyilatkozta: vagyok, aki vagyok.

Számit, mit akarok?

Vagy, mit gondolok?

Valahogy sosem hittem,

valami nagy lelkesen,

hogy én is teremtettem

Születtem, éltem és szerettem.

Látszólag, engem is szerettek.

Mi értelme van, ennek az egésznek?

Az újdolgokat néztem epekedve.

Maradtam, jövőm határán rekedve.

Persze, persze.

Értem én, hogy nem vagyok.

Szédülten rohannak az elektronok.

Körről, körre. Körbe, körbe.

Én is rezgés vagyok csupán.

És lám, most itt állok mulyán,

átlépve a lét kapuján.

Mikor rájöttem, hogy semmi sincsen.

Barackot nyomott fejemre Isten.

Méla mosollyal álltam. Megdicsérten.

Valami összesítésféleképpen,

ezt még feltétlenül elmesélem.

Ím, most bevallom. Hosszú évekig azt reméltem.

Az emberek jók és jót akarnak. Ma már kétlem.

                                                                         -.appa.