XX - XXI

               I.

Hát ennek is vége lett,

és ez még csak a kezdet.

Ha az egészre kíváncsi vagy,

előbb megteremtette,

majd magára hagyta,

az eget és a földet,

a mindenséget.

Megunta tán? Elhagyta ránk?

Most a semmiből a semmibe ketyeg,

nem őrzik már az istenek,

hisz így tökéletes,

mindent ellentételez.

Van, hogy még bízom

segítségül hívom.

Uram!

Tökéleteset alkottál,

mi vagyunk tökéletlenek.

Önhittségünkben,

pocsolyaként csillogó

tengerek partján,

bokáig érnek a hegyek.

              II.

Lehetne mondani valami zagyvaságot,

hogy az idő óceánja áthömpölyög.

December harmincadika van,

esővíz folyik ablakomon

és alácsöpög.

Az idő egy elmúló

és megújuló korlát.

Folyamat,

mely magának nem szab határt

neked születés és halál.

Harcaim magamban,

magammal vívom.

Ha győzök,

ha vesztek,

magamban csalódom.

Menekülnék,

a rabságot jól tűröm.

Kibékülnék,

s ki békül azt elűzöm

                III.

Végre koromba hull a nap.

Nyugtató álmom felzaklat.

Éjszakánként átöltözöm,

egy másik testbe költözöm.

Saját vállamat átkarolva,

minden korláton áthajolva,

néztem és rettegtem a mélyt,

ami a magasságtól félt

Elvakít a fény,

tapogat a sötét.

Ezzel nem törődöm,

de sötét felhőkön

félelemmel gurnyasztanak

csillag szemű madarak.

Csobogó patakpart selymén,

madárdal andalít.

Agyadba vonat fütty hasít.

Ne vágyj soha olyasmire, ami undorít.

Tiszavasvári, 2001. január 7.