- Azt gondolom, a XIX. századi gondolkodás azon irányzatából fakad, melyet a spiritualista realizmus feléledéseként, és a metafizikai hagyomány folytatása gyanánt is jellemeznek. Ez egyben felfedezte az emberi szellem teremtőerejét. Nietzche életbölcselete is hozzájárult, és a Schelling-féle romantika, ami az ember létét „levés”-ként, egy szüntelen átalakulásként értelmezte. Itt következik Bergson filozófiája, amely egy részt, a spenceri pozitivizmus meghaladása, másrészt a descartesi metafizika új megjelenése volt.
- Bergson központi fogalmait vizsgálva, itt van egyből az intuíció. Ez valamiféle szimpátia a dolgok lényege iránt. Itt lehet velem a baj. Vélem nem látom meg a dolgok lényegét, vagy nem jól látom meg. Hogy legyen akkor szimpatikus számomra. Aztán a másik fogalom, az emlékezet. Ez a személy létközpontja és a konkrét, megélt idő. Időtartamként értve.
- Az így kialakult antropológiai emberkép kozmikussá növekszik. Azt mondja, a bensőnkben tapasztalt örökös túllépés megfigyelhető a világ egészében. Valamiféle életlendület dolgozik mindenben. Vagyis a világ, örökös genezis. Születés, megújulás. Ebben az aspektusban, nem helyes sem a „teremtés”, sem a „fejlődés”, mint meghatározás. A teremtő fejlődés kifejezés helytállóbb. E miatt aztán Bergsont panteizmussal, és naturalizmussal vádolták.
- A panteizmus olyan tanítás, amely Istent és a világot azonosítja. A filozófiai naturalizmus azt mondja, hogy a természetes világunkon kívül nem létezik más, és nincsenek természetfeletti dolgok. Még azt is mondhatnók, hogy ez bizonyos értelemben fedi a mai istenfogalmat. Az biztos, a személyesség, a szabadság és a rossz problémája nem oldatható meg, ebben az állandó mozgásban lévő fejlődésre épülő világképben.
- Bergson követőit tekintve, érdekes a történet. Ettől a ponttól azt mondom olyasmi, amit Te is vallasz. A következő jellemezők emelhetők ki.
- Kiindulópontja az Én. Ez, az élő tudat. Jellemzik úgy is, hogy „konkrét fönnállás”. Jelenti, hogy önmagunkat megtapasztaljuk. Ez egy alaptapasztalat. Lényege, a teremtő szabadság.
- Ez a kör nem zárul be a szubjektumon belül. A szellem élete ugyanis állandó párbeszéd a világegyetemmel. Mindeközben „ráhangolódunk” az életre. Amiket megismertünk, Énünk részévé tesszük, az emlékezet segítségével. Megtapasztaljuk a halhatatlanságot, hogy a szellem létezik majd a jövőben is.
- Szellemi életünk mozgása egyértelművé teszi, hogy az élet örökös „levés”. Abban az értelemben, hogy alakulás, hisz a teremtésben új, meg új formák állnak elő. Túllépve az előző létfokokat. Aztán a csúcson, az ember felülmúlja az anyagot.
- Az élet e fejlődésének végső célja, hogy magáért a teremtésért, Istenért létezünk. Ez akkor valósul meg, ha rádöbbenünk szellem voltunkra, arra, hogy tudunk adni, szeretni. Csak akkor leszünk méltóak az életre, az ember rangjára, ha ennek megfelelően élünk. -.appa.
