- de hogy milyen jól tette. Ilyen esetekben, Én magam is mondok dógokat. Meg-még úgy, ahogy azt úri passzióm tartja. Hajjátok? – azt se tudom, van e Nekem úri passzióm. Jár az alanyi jogon? Netalántán pályázatot kell beadni valamék hivatalba. Azok aztán a törvényes határidőn belül eldöntik. Jár vagy nem?
- Valamék nap, mondja nekem a rádió a konyhában, hogy azt mondta az emlegetett remek asszonka, 15 millió magyar van a kárpátaljai magyarokkal. Mármint lélekben. De amúgy meg, Ők is kellenek a 15 millióhoz. Azt is megmondta Nekik, hogy miért megy Kijevbe. Na, ezt pont nem hallottam, mert valamijér, pont kimentem a konyhából. Mire visszamentem, akkor a magyarok nevében mondott valamit. Mondtam is neki: drága gyerekem. Az Én nevemben ne mondj semmit. De osztán megint kimentem.
- De hajjátok! – nem is ez a lényeg. Az elejét még nem is mondtam. A mi Katikánkat vastapssal fogadták a templomban. Gyerekkoromban rengeteg vastapsot hallottam. Na, nem a templomban. Templomba járni, se nagyon lehetett. Változnak az idők. Most szinte kötelező, oszt még vastapsolni is lehet.
- Hirtelen a jutott eszembe (ahogy Zsófika mondja), Mikor a rendszerváltás után, nyilvánosságra kerültek a beszervezések, akkor az egyik beszámolóból az derült ki, hogy egyházi vonalon jól álltak az adatszolgáltatások. Nem megszólom Én őket. A fennmaradásukért tevékenykedtek. A besúgás, ennek volt az egyik módja. Másrészt mindig is mondtam, az egyház mindég is dörgölőzött a hatalomhoz.
- Tegyük félre ezt a témát. Van mindég valami megbeszélni való. Versekkel kapcsolatban rengetegszer felmerül az élet értelme. Hogy, mi erről a véleményem? Érdekes dolog ez. Mennyivel jobb Nekünk? – akik keressük, az élet értelmét. Úgysem találjuk. Keressük. Nekiugrunk nagy hévvel, tépdessük foggal és körömmel. Aztán rágicsáljuk a darabkákat. Végül, fanyalogva kiköpjük. Megállapítva, és magunkban kimondván, - nem erre gondoltam! Nem is olyan jó ez. És tuggyátok, mindeközben eltelik az ember élete. Azzal, hogy keresett valamit. Valami olyasmit, ami vélhetőleg nincs is.
- Olvastam egy elgondolkodtató nagyszerű verset. Megfogalmazódott bennem. Ha a csend beszélni tudna?
Aztán azt mondtam. Inkább mégse! Akkor zaj lenne. Lehet, többször kellene egy kis csend a léleknek is. De ez a kor, nem ezt hozza ki belőlünk. Most gyakorta háborog a lélek, ami nyomorgatja a testet is. - Hozzászóltam egy vershez. Jó ideje tudom már, hogy nem lenne szabad. Annyi dógom lenne, hogy szívecske adás. Méltatni a vers nagyszerűségét, oszt kész. Nem mindenki veszi a véleményt sértésnek. A költőnő sem tette. „Egyetértek gondolatmeneteddel kedves Gyula, hiszen én is használom és cukiknak is tartom ezeket a jeleket, csak szeretem, ha egy-két szó is kíséri őket, mert mondjuk azt sem értem igazán, ha például letudja írni valaki azt „h...”, akkor miért nem írja ki azt, „hogy”. Na mindegy is, én szeretem a szép szavak birodalmát és ahogy idősödök, úgy bogarasodok. Szeretettel köszönöm tartalmas hozzászólásodat. –appa.
