Agyamba késeket szúrt a fény.

Ráeszméltem, hogy elmentél.

Azt mesélted mindég élvezettel,

milyen gyönyörű lesz majd a reggel.

Reggel.

Nézem a felkelő napot.

Az ablaknál állok.

Lám, megint itt vagyok.

Telnek az évek. Időm egyre fogy.

Remény.

Ez a nap az, amit még megkapok.

Ott ragadtam valahol, a megoldatlan múltba’.

Görgetem történetemet, galacsinba gyúrva.

Neki feszülve. Ganajtúró bogár módra.

Akkor még minden, csoda volt.

Éreztem melegen süt ránk a hold.

Fülemben zsongtak dallamok.

Nekem énekelték az angyalok.

Hittem. Majd örökké Veled vagyok.

Mintha csak, Mienk lett volna a világ.

Minden, ami jó. Gyertek csak! - Ránk kiállt.

Pőre bőröm alatt lüktettek az erek.

Lelkem mélyén vibrált a neved.

Emlékszem Rád. Bárcsak ne tenném.

Nem jutna eszembe a veszteség.

Talán el sem hiszed.

Még mindég szeretlek.

Belém égett a neved.

Nézek az urna sírra.

Onnan, nem jössz vissza.

Porként, ott vagy valahol.

De Te! – már nem vagy sehol.

De hát pont Te?

Ki, nekem voltál valaha teremtve.

Szavaid valahol bennem égnek,

de hihetek e? – a régnek.

Minden, mi volt. Valahol ott rohad.

A jelen is mögöttünk marad.

Az is koporsóba hullik.

Az ember meg belenyugszik.

Szembefordulva az emlékeimmel,

csatáim vívom az emlékezettel.

Minden, amit annyira vártam,

és hittem a szívembe zártam.

Egyszerűen elsikkadt. Eltűnt valahol.

Fülemben a vér lüktetve dobol.

Szánalmas.

Mit soha meg nem találtak a vágyak,

most azt keresem konokul.

Sosem volt vértem.

Hogy, nem öltek meg,

még most sem értem.

Valahol,

a tér, és az idő végtelenében.

Tán? - öltem is érted.

Van ilyen rémképem.

Létezhet?

Máig sem értem, az egészet,

hogy pont, Te lettél a végzet.

Lelkem sérült, mikor elvesztettelek.

És persze, hogy nincs róla látlelet.

Vonzott a Nap, a Csillagok.

Mégis itt, a Földön vagyok.

A jövő, lecsap ránk, mint a kobra.

Tán emlékszünk majd, a szebb napokra.

Este van.

Nézem a lenyugvó napot.

Ágyamban fekszem.

Még mindég itt vagyok.

u.i.

A tisztaság köröttünk, piszokra vált.

Örömeink legyőzi a sivárság.

Füstté válnak majd, a lelkünkben égő dalocskák,

és a kavargó széllel messze száll, …csak egyre száll.

Elnézéseteket kell kérnem, hogy ilyen szomorúsággal telt emlékverset tettem fel. A limbikus, vagy határkérgi rendszer miatt van az egész. Ő a felelős, a közérzetünkért, a jó vagy rossz hangulatunkért, az indulati reakciókért. Nagy szerepe van az emléknyomok rögzülésében is, és ezek az emlékek rendre előjönnek. Főleg ilyenkor, amikor reggeltől estig szürkületi idő van. Hozzájön a kevés fény okozta depresszióra hajlamosító időhöz a bezártság, ami fokozza ezt az egész nyomott hangulatot. Szóval, összecsuszamlott bennem is sok dolog, amitől, mondhatni nem vagyok boldog. Tudom, az emberiség nagy részénél jelentkezik a depresszió valamilyen mértékben (keveseknek okoz depressziót a jó idő). Most joggal mondjátok: ha, mindezt tudod nagyokos, - miért raksz fel ilyesmit? Ez jött elő az emlékekből. Sajnálom.

Kívánok Nektek áldott és békés karácsonyi ünnepeket, és természetesen boldog újesztendőt is, erőben és egészségben. Tartsatok ki! Már hosszabbodnak a nappalok.  -.appa.