Most úgy odavannak a népek az állatokért. Tisztelni kell őket. Meg kell velük beszélni a dolgokat. Tennap kora reggel kimentem a loggiára (Mi itt falun erkélynek híjjuk), hogy nitróhígítóval megtisztítsak egy fémet. Természetesen kesztyű, és a friss levegő. A szomszéd ház felől nagy hangoskodást hallok. Szőke hölgy jön, egy kis kutyával. Tuggyátok, ez a kutya szarató időszak. Rugós, visszahúzós pórázon vezeti. Azt mondja, ha tovább is ezt csinálod eldobom. El is dobta a füves területre, a kezében lévő masinát. A kiskutya megszeppen és leül. A nő felveszi, a masinát. A kiskutya boldogan rohan a járda másik oldalán lévő füves területre. A nő megrántja azt a bigyót, mire a kutyuska repül vagy 3 métert. Landolási helyén, azonnal megül. A szőkeség azt mondja, hogy megint eldobom. Látszott, hogy a kutyához akarta vágni a kütyüt, de egy bénaság ez a nő dobálás szempontjából. Másfél méterről, fél méterrel a kutyus mellett csattan a flaszteren a szerkezet. Megint felvette a bigyót, és miközben perlekedett a kutyával, elindultak visszafelé. Kezdem kapisgálni, az állatok tiszteletben tartását, meg szeretetét. Közben arra is gondoltam, hogy milyen szerencse, hogy nem gyereke van.  Ezzel kapcsolatban jutott eszembe. Freud azt mondja egy helyen. A legjobban akkor járna az ember, ha meg sem születne, de százezer ember közül legfeljebb (ha) egynek sikerül ez. Hát hajjátok, ennek az embernek, aki nem született meg ennek a nőnek sikerült. Mekkorát változott a világ, ha jól belegondolok. Vagy mekkora marhaság ez a mondás. Hogy miért? Manapság csecsemők születnek. Freud korában egyből emberek születtek. Jól van, na! Viccelni sem lehet? Tudom, hogy a csecsemő is, a gyerek is ember. erről megint eszembe jutott valami. Az élet brutalitásával kapcsolatban. Gyermekkoromban, a nálam jóval kisebb gyerekek is mentek disznóölésre. Tehát ott voltak a szúráskor is, perzseléskor, tisztításnál, és a bontáskor is. Akkor perzselték a disznókat, nem forrázták. Mi gyerkőcök őriztük a kistüzet. A kistűz, azért kellett, hogy arról gyújtsák meg a következő rakat szalmát. Ez, így nem teljesen igaz, hiszen gyufa volt és azzal meglehetett gyújtani az új szalmakupacot. A másik, és szerintem a fontosabb az volt, hogy ahol jobban megpirult a disznó bőre, ott bekenték fekete szutyokkal.  A szutyok úgy készült, hogy a kistűzként égő kupac, fekete hamuját vízzel megloccsintották. Ezzel aztán bekenték az égett részt. Ez volt a disznónak az égés ellen rendelve. Naptejről még nem hallottunk, pedig az 1930-as évektől létezik. Szóval, ilyen vadvilág volt akkor. Nem úgy, mint most, amikor kényelmesen, nagy békésen, fotelből, vagy ágyon heverészve nézi a gyerek a filmeket. Játszik a gépen, és veri szét, lövi szét, az ellenfeleket, meg a különböző lényeket. Hétvégeken a kicsi lányok is ismerkedtek, a tyúk, meg a csirke levágásával. Hét közben nem ettünk húst. Szalonnát igen. Nem kínoztuk az állatot. Tisztában voltunk vele, hogy az egy olyan lény, ami élelem. A fiuk botokkal kaszabolták a bürök katonákat. De nem nyúltak hozzá. Tudták, hogy mérgező.  -.appa.