Higgyétek el! Tudtam, és persze untam. Mégis minduntalan, jövőm ködeibe fúltam, miközben mögöttem hömpölygött a múltam.
Különösebben nem is esett zokon. Menekülni, azért mégis volt okom.
Találtam. Így végső fokon, nem is tudtam, - kinek a pénze. Feldobtam. Pörgött az érme. Vesszek hát! - ha veszni kéne. Olybá tűnt enyém az érdem, de-hát,… én magam is kétlem.
Az élet? Hol könnyed volt. Hol könyörtelen. Holt időm, asztrális térben kellett töltenem.
(Magamat előtérbe raktam). A világ illúziót, a többiekre hagytam. Tudva pedig, - születésem hasztalan!
Kicsit bízhattam volna jobban? - de az embernek számos kudarca van. Ordítana sokszor, mégis néma. Hangtalan.
Rám fogták, (és nem is lehetetlen): hitehagyott. (hogy így mondjátok, tényleg az vagyok) Tudtam pedig, a hatezer Kelvin fokot. A fiam megrovott. Apa. A Kelvin után nem mondunk fokot.
Felnéztem, az éji égre.
Várva valami tuti jelre. Hidegen kacsintanak rám a napok. Én meg? - fagyosan visszapislogok. (2,8 Kelvin. Kicsit viszolygok).
Mily jól elvagyok. Lelkem űrjében bolyongok. Mondjuk hát kánonba: az élet nagydolog! Hagyjátok rám. Ne tiltakozzatok. Mondjátok: oké, ha Te akarod.
-.appa.
