Ha-már így rákérdeztél. Elöljáróban annyit, hogy sokan írnak haikut a Poeton. Sok embernek meg nem tetszik, de így van ez mindennel. Most jön a válasz a kérdésedre. A haiku egy japán versforma és műfaj, mint az elégia. A szamurájok "vitézi dala" volt. Ezt több forrásból is tudom. Ludmanné Papp Ilona, és Edit megírta nekem egyszer, ezt a haiku dolgot. Ilonáról érdemes tudnod, hogy Kincsesházat hozott létre Nádudvaron. Voltunk megnézni Zsuzsival meg Attilával. Nagyon sok munkája lehet benne, hogy ekkora gyűjteményt össze tudott szedni. Nem beszélve róla, hogy a debreceni múzeummal is tartja a szakmai kapcsolatot. Ő is Poet-os, és egészen jó haikukat ír. Ő azért vágott bele a haikuírásba, mert igazi "agytorna": 17 szótagban el kell mondani valamit eredeti módon. Három soros vers. (5-7-5 szótaggal). Mondhatjuk, hogy igazából nem is vers. Mármint abban az értelemben, ahogy gyerekkoromban megszoktuk, hogy rímek, meg ilyesmi. De, nem ez a legfőbb bajom a haikuval, hogy sokan rámennek erre az 5-7-5 formációra. Hanem az, hogy igazából nem törődnek, azzal sem, hogy gondolatilag összefüggjenek a sorok. Én azt gondolom, mikor az ember ír, akkor a lehető legvilágosabban kell kifejezni a mondandónkat. Ez a nézetem kialakulása, az ilyen jellegű rossz neveltetésemből adódott. A középiskolában Egyed tanár úrnál, ezt a beszédben is produkálni kellett. Ott van az a kép a falon. Beszélj róla 1 percig. Egyszerűnek tűnik a feladat, de egyáltalán nem az. Bizony, nagyon hosszú idő tud az lenni. Folyamatosan kellett beszélni. Nem volt szabad ismételni. Netalán, mekegni-makogni. Egyszer mondtam is a sógornőmnek. - Nyugdíjazásáig szakvezető tanár volt a Kossuth gyakorló gimnáziumban. - Ez borzasztó, hogy mekegnek, nyögdécselnek. Töprengenek, - mit kellene hazudni. Azt mondta: rosszul látom. Ilyenkor rendezik a gondolatukat. Hát hallod, erről én, teljesen mást gondútam. Itt jön a másik tényező, ami miatt az a téveszmém van, hogy világosan, és érthetően kell közölni gondolatainkat. Ez pedig Bimbó professzor, aki filozófiát tanított Nekünk a szakosítón. A Tőle tanultak alapján teszem hozzá, hogy a verbális kommunikációnak, nagy buktatója a félreérthetőség. Igazából, tisztán tőmondatokban kellene beszélnünk. Az meg, mégiscsak nonszensz lenne.  Mellé még az a téveszmém is van a versekkel kapcsolatban, hogy ébresszen gondolatokat. Ne csak az én érzéseimet, illúzióimat, gondolataimat tolmácsolja, hanem indítson el valamit, az olvasóban. Mindezek mellett tökéletesen tisztában vagyok azzal, nem vagyok költő, a szónak abban az értelmében, hogy meg tudnék írni egy szonettet, vagy akármilyen más verses műfajt. Szóval, én irkálok a magam móggyán. Mondhatnám, hogy szabadverset írok.  -.appa.