Idegenek közt tengetem életem.

Jószerével, még magam sem ismerem.

(Ettől, - miért is nem tölt el félelem?)

Faggattam akárkit.

Megtudtam akármit?

Nagy ritkán valamit.

Értelmet nyert, ahogy a marha elbődül.

Na-most, mégis mi van? - szeme elsötétül.

Vissza. Kezdjük az elején.

Bocsánat. Nem marha. Tehén.

Valamit megtudva, a bármiről.

A bármit? Szívesen elhiszem,

hisz senki sem volt már idegen.

Konokon ülök, a romokon.

Mormogva monoton,

a csendnek motyogom.

Lám, én magam vagyok a saját rokonom.

Mindannyian mantráztuk:

elhiszem,

elhiszem,

elhiszem.

Hittük, valami csoda, bekövetkezik.

De, csak valaki, a fák közt öklendezik.

Nem tudjuk, - melyik hangot, ki? - miért adta elő?

Spontaneitás, - esetleg volt rá megrendelő?

Aztán halk sóhajok, susogva suhannak elő.

Ez utóbbiak, a bokrok közül.

Körül a füvön, körön kívül ül.

Teste, ajzott íjként megfeszül,

ám lelke elernyed legbelül.

Hisz megélte, az igazság pillanatát.

Katartikus fogantatást, amelyből akár

- várva a csodát, végre valami messiást-

még, új megváltó is születhet.

Jaj, - csak anyja, el ne züllessze!

                                     -.appa.