Féltem, - majd álmaim hozzák el a valóságot.
Szól a sors: Gyuluskám, add már meg az adósságod.
Ne sürgess! - valamire még várok. Ha nem bánod?
Kietlen, sötét utcákon jöttem-mentem.
A homályban, csak meresztgettem a szemem.
Ezek festmények? Nem tudtam, mindez mit jelent.
Részemről, a művészetet nem így képzelem.
Vártam álmot? - esetleg a valóságot?
Rám szakított e kor, sok ostobaságot.
Említsem e, a temérdek hazugságot?
Színes festékkel befújt falakat láttam.
De, hogy… azt most tényleg?
- vagy csak álmaimban?
Az sem lehetetlen, hogy valakit vártam.
Káosszá nőtte ki magát, a rend.
Stimmel. A kettő így, ekvivalens.
Hitetlenül néztem a neon reklámot.
Gyuluskám! Tudod? Van egy kis adósságod.
-.appa.
Jó! Kigondolok majd valami szépet.
(Hogy rajonghassanak értem a népek).
Maradnál addig türelemmel? - kérlek.
-.appa.
