Szeretett testvéreim, akik vagytok a hitben. Meg még abban a hitben, hogy az ember lelkének jót tesz, ha pátyolgatják. Azt is mondják, a vallás rendbe teszi a lelket. Morfondírozgatok ezen a szón. Lelkiélet. Már ha, van ilyen élete az embernek? Azt most nem boncolgatom, - hogy élete van e? Messzire vezetne ez. Jót tenne e, a lelkünknek, ha megtudnánk? - mi sem vagyunk más, mint illúzió. Olyanokat mondanak, hogy lelki sebek, amelyek a test sebeihez hasonlóan felszakadhatnak. Attól függően, milyen mély a seb. Mondják beheged, begyógyul. Hogyan jönnek ezek a sebek létre? Mindég valami bánat. Valami veszteség. Valami, ami miatt úgymond maga alá kerül az ember. Ettől aztán testileg is hanyatlik az ember. Nincs kedve, a kedvenc időtöltéséhez sem. Elvan a világban. Ha kérdik, nem panaszkodik. Inkább nem mond semmit. Magában azt gondolja: mégis, mi köze van ennek hozzá? Mit kíváncsiskodik? Úgy sem tud rajtam segíteni, - minek untassam? Ne örvendezzen, az én bánatomon. Azt gondolja az ember, hogy az Ő élete. Ő, majd megoldja. Aztán vannak, akik pszichológushoz rohannak. Bízva abban, hogy a szakember irányt tud mutatni. Az emberek többsége, magánéletével kapcsolatban, nem szívesen panaszkodik. Szándékoltan hagyom ki azt a minősített esetet, amikor be nem áll a panaszos szája. Sokszor olyan panaszt mond, ami más ember esetében, elmenne dicsekvésnek. Az ilyeneknek kellene pszichológushoz fordulnia. Számtalan magyarázatot talál az ember, arra, hogy ne „panaszkodjon”. Egyszer valaki azt írta: (ne keresgéljetek, én voltam) „Lelkem sebe kivérzik. Jól vagyok, hogyha kérdik.” Aztán mégis alakul a helyzet. Normalizálódnak a dolgok. Mondhatjuk, lassacskán visszatér a rendes kerékvágásba az élet. Mitől van ez? Az ember lelkének gyógyulásához hozzátartozik a gyász, a bánat, ezeknek az elengedése. Hisz egyszercsak, elengedjük ezeket. Elkezdünk újra örömöt érezni, s újra megtalál bennünket a boldogság. Az emlegetett érzések, csalódás, féltékenység, harag, düh, neheztelés, bánkódás, szorongás, félelem. Mind-mind kellemetlenek, és mégis. Ezek olyan alkalmak az ember életében, mikor áttekint dolgokat. Mikor azt gondolja, most tisztán látja saját helyzetét. Úgy érzi, ezek az élethelyzetek mutatják meg, hogy hol tart az életében. És miért is csak ott tart? Én nem vagyok arról meggyőződve, hogy ez tényleg a sors üzenete. Meg még, olyan üzenete, amely megvilágítja számodra a további utat. Bevilágítja számodra az utat, amelyre lépned kell, és tudnod kell, hogy mi az, amivel szakítanod kell a továbbiakban. Nem vitatom, ha elgondolkodik az ember, akkor vonhat le tanulságokat. Próbálhat eligazodni, - hol is tart az életében? Mit ért el? Mit is akar elérni? Bizonyára van ennek, valami jelzés értéke, de azt tudjuk, hogy az ember, kényszerítő körülmények hatására is változtat céljain. Tudhatjuk e teljes bizonyossággal, hogy éppen most hol tartunk? Azt gondolom sokan megtapasztalták már, hogy a legnehezebb pillanatok számára azok, amikor önmagáról gondolkodik. Mikor egyedül van, és valamilyen oknál fogva lehántja magáról a hétköznapi védelemként magára aggatott hazugságait. A mások által rárakott, és az általa is elfogadott, magáévá tett mítoszokat. Mikor szemléli magát, - milyen is vagyok? Ritka az ilyen, önmagunkkal szembeni őszinte pillanat. Az emberek nagy többségével ilyesmi nem is fordul elő. Nyugodtan alszik. Teszi mindennapi dolgait, és rutinból nyomorítja meg, embertársai életét. Búcsúzóul, de most már tényleg. Ha, hinnétek ilyesmiben? – hát, jobban teszitek, ha nem reménykedtek semmiféle kozmikus igazságszolgáltatásban.   -.appa.