Kétségtelenül, többen is megállapították, hogy nem is akármilyen testes, az ismeretlen, és itt nem a test nagyságáról volt képzelgés. Ámbár, bizonyos szögből jól látszott, hogy bizony, ha egyszer utódot szül a hölgy, akkor nem igen lesznek gondok a táplálással kapcsolatban, ha csak ezen múlik. Mármint, ha azon, amit többen is kedvtelve szemlélgettek. Abba most talán mégse menjünk bele, hogy nemcsak azon múlik. Ennyi kalandozás után, akkor folytassuk a kocsmai történetet, a tényeknek megfelelően. Annyi még hozzátartozik a dologhoz, hogy Lujzilla tekintetében, a hölggyel kapcsolatban nem érdeklődés tükröződött, inkább megvetés. A nő kezében ugyanis, egy cigaretta volt. Csábos mosollyal, szőke göndör fürtjeit, egy fejmozdulattal kicsit megdobva, csilingelő hangon azt kérdezte: Uraim, tudna nekem valaki nyújtani egy kis tüzet? És, ekkor olyasmi történt, amire ez a nő nem számított. Ahhoz volt szokva, hogy már-már ízetlen tréfálkozások közepette, vigyorogva elmondják, mit tudnának még nyújtani, a tűzön kívül. Mire is Ő, huncutkodva, azt mondaná. No-no, kis beképzelt. Ahogy elnézem, nem kicsit kellene azon nyújtani. Mások elmondanák, a kis tűz helyett, mekkora tüzet gyújtanának. Itt azonban nem ez történt. A tekintetek elképedésre, felháborodásra váltottak. Hölgyem! Hogy, gondolhat ilyet? Honnan jött maga? Mink, itt a huszonegyedik század gyermekei vagyunk. Magácskának, a kilencvenkilencedik évi, negyvenkettes törvény az smafu? A nő arcán a csábos mosoly torz fintorrá vált, és rá is fagyott, amúgy csinosnak mondható, és kimondottan ápolt arcocskájára. Úgy állt meg Ő is, mint aki odafagyott, és egy hang ki nem jött száján. A kocsmáros nő, és vendégei tekintetéből kilövellő megvetés, egyszerűen megsemmisítette, a nemrég még bibliai hasonlatokra emlékeztető jelenséget. A nő kicsit felolvadt, az amúgy igencsak fagyos hangulat ellenére. Valami köszönésféleséget motyogva kioldalgott az ajtón keresztül. Érdekes módon, a teremben tartózkodók is megcélozták az ajtót. Lajos is indulóra fogta a dolgot. Pontosabban, fogta volna. Ám, felzendült egy hang. !Lajooos. Az előretett felkiáltójellel, azt szerettem volna jelezni, hogy Mária Lujza a hangsúlyt előre tette. Már magában, az is elég szörnyű, de tetézte ezt azzal, hogy a három o-betűt, kis dallammal hullámosítva ejtette ki. Amiről tudták, hogy ez már nem is hajlítás, hanem inkább vibratió. Azért, mert kocsmajáró valaki, még lehet zeneileg művelt (ezt is Lujzillától tudták). Erre többen is megálltak, nem a vibratió meghallgatása miatt, de azért mégis. Pedig Lajos volt, az egyetlen Lajos, a teremben. Mária, igazán szexi búgó hangon, így folytatta: drága kisszívem, maradnál vélem, egy kicsinység. Váltanék véled néhány szót. Úgy vélem, ez volt az a mondat, amit a kocsma törzslátogatói közül senki sem szeretett volna hallani. Igazából, már a drága, vagy a drágaságom is vészt jósló megszólítás volt. Természetesen, mondta Lajos, mint a megszólított drága kisszív. Mellesleg, eléggé természetellenesen, mivel némi ideges vibráció érződött a hangjában. Megpróbálta palástolni, de az ilyesmi palást nélkül nem megy. Teszem hozzá. Lajos nem volt jó színész, ami annyiban nem meglepő, hogy egyáltalán nem volt színész. Könnyedséget mímelve, azt mondta: igyekezz csillagocskám, mert sietek. Lajos! Szeretnéd Te, ha erről, a Te Timikéd értesülne? Lajos elképedt. Meg sem tudott mukkanni. Mert ha Te nem szeretnéd Lajcsika baba, akkor Te engem, ne csillagocskámozzál. Lajos elkeseredetten fakadt ki: de Lujzácska, - hát mit vétettem én? Én, egyáltalán nem azért. Hidd el. Mire is Lujzácska, egy végtelen nyugalmat árasztó, lesújtott, beletörődő hang azt mondta: Bár hihetném, Lajos. Bár hihetném. -.appa