Amikor azt írtad, hogy igénytelen a média, akkor én is gondoltam azokra, amiket Te felvetettél. De, arra is, hogy itt van ez a szegény Petőfi rádió. Már arra sem vigyáznak, hogy a „legjobb pillanatok” legalább arra a napra essenek, amin az a nyomorult adásban volt valamikor.  Azt mondja: csütörtök van. Sokan még nem is dolgoznak. Mondja ezt egy keddi napon, és bőven bele haladva januárba. Az újságok is szörnyűek. Hozok is egy példát. Egy szépnek induló péntek reggelen, az egyik magazin, (olyan, mint a másik) robbantotta a hírt. Vizuálisan, elképzelem, ahogy a terrorista újságíró robbant, és repül ott a sok véres betű. Jelent meg mindez, abból az apropóból, hogy egy férfi elveszi, azt a nőt feleségül, akivel régen együtt élnek. De, nem ám úgy egyből, hebehurgya módon. Majd egyszer. És, akkor próbáltam a következőt értelmezni: „A cikk szerint a cukrászmester és a műsorvezető nyáron kötik össze hivatalosan az életüket, első házasságukból született gyermekeik lesznek a koszorúslányuk, míg másfél éves közös fiúk, viszi majd a jegygyűrűket.” Megfordult a fejemben. Van egy csomó gyerekük. Mi a fészkes fenének váltak el, ha most meg újra házasodnak. Neked kell kisilabizálni: ez a két szerencsétlen (az első házasságban) nem egymással volt házas. De, sorolhatnánk ezeket napestig, utána meg virradatig. Igazad van, az élethez nem kell ember. Csakhogy az ember, pusztításra lett teremtve. Ezt a nemes feladatát remekül el is látja. Az ember éldegéli a maga kis életét. Mondhatni közönyösen, - vagy inkább közömbösen? Alakul, ahogy alakul. Valahogy csak lesz. Azt gondolom, a belenyugvás egyfajta közöny. Nincsenek mögötte viharos érzelmek. Tudomásul veszi az ember, hogy ez így alakult. Azt, is gondolom: mi értelme lenne, rugódozni az élet történései ellen? Vannak szakítások, amik akkor hatalmas veszteségként jelennek meg, és úgy is könyveljük el. Jobb ezeket átértékelni. Kicsemegézni, a jó részeket, és kedves emlékként megőrizni, mint az egészet örök keservként megélni. Igazad lehet, vagy talán van is. Mondod, nincs reménytelen, csak a reménytelenség - vagy a remény? Örök dilemma. Vajh, melyik? Lehet ezen gondolkodni. Lehet tépelődni. De, az ember végtére is, az lesz, amivé alakítják. Kicsiny korától irányítják a sorsát. Mikor hiszi (mert hiheti), most már maga ura, akkor is mások határozzák meg a lehetőségeit. Belemegyünk alkukba, hogy: jó még, most az egyszer. Aztán, egyszer csak véget ért, az életünk. De kétségtelenül, érdekes eljátszani a gondolattal. Gondolkodni mindég van min. Most is, amiket írtál. Hidd el, nem ömlengős, mégis kaptam egy szeletkét a lelkedből. A világ változik. Ezt tudomásul kell vennünk. Alapvetően, nincs nagy változás. Azt, azért látnunk kell, az emberi aljasság módszerei finomodnak. Akik, most kezdik életük, azoknak ez a jó világ. Bocsásd meg Nekik. Nem ismerik a régit. Kimondják rá egyből, hogy elavult, ósdi, szemétre való. Hiszik is, és a szerint élnek. (Ez most: - jó? - vagy rossz?) Megtűrtek vagyunk benne. Ezzel sincs probléma. Mi is megmosolyogtuk, az öregeket, de tiszteltük is őket. Most is tisztelik az öregeket, csak most ennyi a tisztelet. Nem mondhatod, hogy nem becsülnek. Ennyire becsülnek. Nyugodjék meg, a Te szíved. Végtére is, az is becsülés, hogy hülyére vesznek. A világ rohan. Nincs itt idő, lelkizésre. Jól írtad meg, hangzatosan. De, meg kell, hogy mondjam Neked. Részemről nem hiszek, a dicső régi időkben. Én, azt gondolom, a Prédikátornak igaza van (volt, és lesz). ''Hiábavalóság minden az ég alatt.'' De, most komolyan. Ebből a szempontból, aki visszanéz, a Mi korunkra - mit lát majd? Bosszankodik, esetleg megmosolyog, mennyi ostobaságot is műveltünk. Mi, mint dicsőséget remélő, régi ősök. Bocs, ezt kicsit túltoltam. -.appa.