A költők, egy roppant furcsa népség. Előszeretettel foglalkoznak, a múlttal, az elmúlással. Nekik, az őszről, az elmúlás jut az eszükbe. Amiben mondjuk, van is valami. Most figyeljetek, milyen bölcs gondolat jutott eszembe, ennek kapcsán. Természetes, hogy az elmúlás, az elmúlást juttatja eszünkbe. Az egyben megújulás is. Pusztulás nélkül nem jön létre új. Ebből láthatjátok, hogy termékeny talajra hullottak a filozófia magjai. Aki ebből azt a következtetést vonja le nem volt hiábavaló, hogy filozófiát tanultam, az nagyon téved. Minden hiábavalóság az ég alatt. Mondja a Prédikátor. Ennek belátásához, szükség volt arra, hogy halovány ismereteim legyenek a filozófiáról. Most mondhatjátok, hogy aha: akkor csak volt haszna a filozófiatanulásnak? Hát nagyon tévedtek. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Ennek a belátásnak a felismerése is hiábavalóság.

A költők, roppant furcsa népség. Szeretettel foglalkoznak, a gondolatokkal, az érzésekkel. Ez érzékeny lelkületükből adódik. Lelkükben viharok dúlnak, vagy békesség honol. Elkeseredettek, vagy nagy reményekből táplálkoznak. Ezzel kapcsolatban: Azt gondolom, az élet mindig is reménytelen, csak olykor másik szögből látjuk. Megcsillan rajta a fény, ami egy hamis illúzió. Úgy tűnhet. Íme, milyen remek is az élet. Egyszer csak, ott vagyunk a színpad sötétjében mindenkitől takarva. Aztán mikor megint másik helyről, másik szemszögből szemléljük dolgainkat, szívesen el hisszük, milyen szép is a világ. Szereplők vagyunk a világban. Szerepeinket, jól, rosszul játszogatjuk. Mikor hogy? Ráérzünk e, a karakterre? Felvállaljuk szerepünket, ha felismerjük. Természetesen kétségeink vannak. Bármi előfordulhat. Mi van, ha félre értettünk valamit? Az is félő: megértjük e, a rendező utasítását? Látnunk kell, nem is olyan egyszerű ez. De hát, mi egyszerű? – kérdezhetitek. Az sem biztos, hogy nagy színpadhoz jutunk. Lehet, elbohóckodunk, valami sufni, kamara színpadán. Hiába. no. Nem egyszerű, az élet. (főleg, ha mellékszerepek jutnak). Pedig főszereplőből, nem sok kell. Kellenek a mellékszereplők. Láthassák a nézők, milyen remek is a főszereplő. Milyen nagyon hős is, a hős. A mellékszereplők alakítják, teremtik meg a környezetet, hogy jó legyen az előadás. Teljesen egyet értek velük (mármint a költőkkel), az emberben raktározódnak a gondolatok, az érzések. Aztán jól belegondolva, az ember nem tud vele mit kezdeni. Ott a sok érzés. A sok, remeknél remekebb gondolat. Hihetnők, hogy ezek később, majd letisztulnak. Hát, nem mindég. Sőt, ahogyan az áradó folyók, a túlcsorduló gondolatok is egyre zavarosabbak. Nem tudom, mitől lehet? Az ember örök optimista, mindig jobbat remél. Aztán a sors meg, azt hoz, amit akar. Az ember megpróbálja alakítgatni. Aztán olyanná alakul, amilyenné. Hisszük, hogy mi, mindent megtettünk, a körülményeinkhez, a lehetőségeinkhez képest. Lehet mindenki elégedetlen lesz. A rendező, a néző, sőt mi magunk is. A sok színes gyurmát, összegyurkálva, egy szürke masszát kapunk. Ettől még többnyire, roppant optimisták költők. Kórusban harsogják, a narrátor kérdésére. Remény azért van! Nekem vannak kétségeim. Vajon megértjük e, a rendező utasítását? Mit polemizálgatok én ezen? – kérdezhetitek. Teljesen igazatok van. Nékem is dal fakad lelkemben. Halljátok hát, és legyen szép a napotok.

No, de félre bánat. Félre bú.

Ma senki se legyen, szomorú.            -.appa.