Nem tudom figyelte e valaki, hogy az emberek hajlamosak mindenféle dolgokban reménykedni. A költők, meg a dalszöveg írók, azok meg különösen. Olyan képzeletvilágot hoznak létre, amelyikben révbe érnek. Azt illúzionálják, hogy átérnek a túlsó partra. Minek? Na, mégis minek? Vízióikban ugyanis, a túlsó parton jóság van. Abba nem gondolnak bele, hogy a túlsó partról, meg erre a partra vágynak. Ide akarnak átevezni. Képletesen persze, mert csak jobb, ha szakavatott ember, a révész irányítja, azt a vízi járművet, amelyen ez a fennkölt, és magasztos esemény bekövetkezik. Ilyen, az istenadták beállítottsága. Reménykedünk persze mi is, többiek, hogy egyszer majd révbe érünk. Megérkezünk valahonnan, valahová. Ott aztán jó lesz nekünk. Gondoljatok, most a migránsokra. Szigorúan abból a szempontból, hogy jönnek a nagy jóságba. Ők is a túlsó partról. Aztán mi van itt? Hát nem az, amit vártak. Így vagyunk ezzel mi is. A valóság, a várakozásokkal szemben teljesen más. Az egész, pár sorban könnyen összefoglalható. Amit, gondolataitok eligazítása végett, meg is teszek. Meg kell, hogy dicsérjem magam, ezen utóbbi mondat igen remekre sikeredett. (A végén, még dicsérdista leszek). Oké. Jöjjön az a négy sor.
 Minden út seholsincsenből, seholsincsenbe vezet.                                                                                   Dönts bárhogy is. Vehetsz bármilyen jegyet, vagy bérletet. 
 Utad, a végtelenbe tart.                                                                                                                    Egyszerűen, nincs túlsó part. 

Ezt a négy sort sem nevezem versnek, mint ahogy a többi bármennyi sort sem, amiket irkálok. Ezért is írtam, egy érdeklődő levélre, a következőket: (Az oldalszárnyi kerengő 5. részénél tették fel nekem a kérdést). Új írásaim vannak. Hogy azok versek e? Nem hinném. Irkálok. Ennek a kerengőnek, a 6. része vár hónapok óta elbírálásra. (cirka két és fél hónapja nem jelentem meg a Poeton). Ezt nem panaszképpen, csak úgy a miheztartás végett írtam le. Még egy kis plusz információ eligazításképpen. Olvastam a Poet szabályzatában, hogy megpróbálja a főmoderátor két hét alatt eldönteni, hogy megjelenjen e, a vers, vagy sem. Na, most mivel eléggé zavaros dolgokat irkálok, szegény nincs könnyű helyzetben. Amondó vagyok, ha nagyon erőltetjük a dolgot, akkor szabad verset írok. Most mondhatják, hogy nem szabadna irnom, de mindezt én kedvtelésből teszem. Nem kötnek műfaji szabályok.  Könnyű dolgom van. Lusta voltam bármi ilyen szabályt megtanulni. Mi lenne abban a szórakoztató? Nekem meg, van egy csomó szabad időm, hogy nem jelenhetek meg. Amit egyébre fordítok. Azóta, (mármint a levélírása óta) új ötletem is támadt. Szegény főmoderátor, nem tudja eldönteni, milyen indokkal utasítsa el. Megjegyzem, levélben kaptam olyan hozzá állást, miszerint az Átszállójegy miatt van, az egész. Mit mondjak? Hát: „bánnya, kánya” Ezt az egyszerű mondást, nem lehet a helyesírás szabályai szerint leírni. Az okhatározói mellékmondatokban, ez már úgy lenne írva, hogy: „hejesírás szabájai.”  -.appa.