Olvasom a verset. Beugrik, hogy hát: igen. Az ember próbál titkokat megfejteni. De, lássuk be, hogy nem tud. Töpreng, morfondíroz. Von le következtetéseket. Amik lehetnek tévesek is. Könnyű a dolgokat félreérteni. Hirtelenjében, mit lát az ember? Mondjuk, a dolgok mögé nézünk. Szeretnénk. De, csak a felszínt látja, az ember. Ami lehet, akár szép is. Te így mutattad meg nekünk. De, mi van alul? Mi van a mélyben? Aztán az is eszembe jutott, hogy szeretnénk e tudni? Szeretnénk e látni? Hölgyeim, és Uraim! Tárlatvezetésünk kezdetét veszi. Kilátás, a kilátástalanságra. Sokan elmennének, akik szeretnek szörnyülködni, meg borzongani. Meg picit örvendezni. Nekünk se olyan jó, de ez, azért mindennek az alja. Aztán sokan idézgetik a múltat. Tényleg van úgy, hogy az ember múlt időkbe réved. Valahogy jól esik. Olykor mosolyogva, olykor búsan. Hangulatfüggő. Egy kis szomorúság igényünk van, vagy éppen vidámak akarunk lenni. Minden hangulatra találunk verset. A költők vigasztalni akarnak. Erre írtam: az is való, hogy a holnap mindig felragyog. Nem érdeki a napot, hogy én: vagyok, vagy nem vagyok? Ha már, ilyen filozofikus téma felé tendálunk. Sokan írják, kategóriaként a filozófiát. Elismerésem. Valóban nem semmi, a lét, nem lét kérdésén gondolkozni. De, vagyunk egyáltalán? Gondolat vagyunk csupán, és mi is gondolkozunk? Most meglepődhettek. Szépen elmondtam: A vers vígasztal, felvidít, gondolatokat ad. Megkérdem: van értelme verseket olvasni? Lehetne sokkal hasznosabb dolgokat csinálni helyette. Mi viszi az embert, az olvasás felé? Azt mondhatjuk, hogy a kikapcsolódás, a kulturálódás igénye, ismereteket szerezni a világról. Na, de mennyien elvannak pletykamagazinok olvasásával, tévénézéssel. Ugye? Ők, se másik faj. Itt élnek velünk. Rengeteg cetlit elteszek, amire jegyzetelgetek. Aztán olykor írok belőle valamit. Most is így történt. A kétezres évek elejére tehető a firka keletkezése. Sajnálatos, hogy ma is aktuális. Ezek szerint, nincs jelentős változás az életünk történéseiben. Mindig is mondogatom, hogy marad minden a régiben. Reménykedünk, meg hisszük, hogy változik, és jobb lesz. Aztán rá kell jönnünk, hogy dehogy. Maradok a népességnek abban a 95 %-ában, akit kecsegtetnek, kihasználnak, becsapnak, és végtére is megaláznak. Az emberekbe ügyesen belenevelték, hogy tűrni. Hogy reménykedni. A remény hal meg, utoljára. Megmondom megint. A törpeharcsa, (Ictalurus nebulosus) meg az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio) is roppant soká él. A jelenlegi törvény szerint, mindkettő invazív faj. Amennyiben kifogja valaki, nem dobhatja vissza. Amennyiben mégis megteszi, és a hatóságok tudomására jut, megbüntetik. Hiába no, könyörtelen dolog a környezetvédelem. Jut eszembe, ezeknek az állatoknak a betelepítését, komoly megfontolt tudósok kezdeményezték. Csak úgy mondom, mindezt. Azokra a felvetésekre, hogy az ember törődik a környezetével, és gondol a holnapra. A mai nappal sem törődik. Mindég, a múlt, és majd ha, tehát a jövő. Mit szóltok? A Homo Sapiens invazív faj.    -.appa.