Hogy mik lehettünk volna? Azt sosem tudjuk meg. Talán nem is lenne jó tudni. Talán azt sem lenne jó tudni, mik leszünk. De, végül is. Valahol, minden vagyunk. Éljük az életünk. Vannak vágyaink. Bánataink megpróbáljuk feledni. Örömeinket megtartani, ha másképpen nem, akkor az emlékezetünkben. Érezzük, valaminek a hiányát? Persze. Sokszor. Nem is tudjuk, mi hiányzik. Egy jó szó? Egy mosoly? Egy kis magány? Egy nagy társaság? Változik, ahogy mi is változunk. Úgy gondolom mégiscsak teljes életet élünk. Így tökéletlenségében is tökéletes. Valahogy így kerek. Összefonódnak a történetek. Összeáll egy életté. Aztán egyszer-csak vége lesz. Elsőre rémisztő. Aztán az emberek többsége megszokja. Szóval elgondolkodtató. Editnek gratuláltam, hogy kísérletezget. Haikut ír. Ahhoz, hogy van kitartása ilyennel is foglalkozni. Részemről, nincs, helyesebben, nem lenne türelmem hozzá. Meg sem próbálom. Egyáltalán nem értem ezt a formát. Mentségemre szolgáljon, a Japán mentalitást sem értem. Roppant idegen számomra. Úgy néz ki, hogy keddtől két hétig kórházban leszek. Lenne időm foglalkozni vele. De! Részemről elpazarolt idő lenne. Én a haikut, nagyon idegennek érzem. Valahogy nem látom át. Nekem, olyan erőszakolt valami ez. Nem érzem mögötte, a magyar nyelvet, annak ritmusát. Amit értelemmel felfogok. Arra fogom, hogy azért mert japán. Őszintén csodálom mindazokat, akik gyötrik magukat, az írásával. Nagyon nehéz lehet beleélni magunkat más népek felfogásába. Kívül rekedni, az én megközelítésen, és szinte érzelmek nélkül, precízen leírni a tényeket. Mint egy fénykép. Mindenki érezze azt, amit a szavak előcsalogatnak belőle. Én képtelen vagyok bármit is kívülről szemlélni. Azt hiszem az európai ember, a fehér ember, mindég megnyilvánul érzelmileg. Nem marad kívül az érzelmeken. Ebből a szempontból nem vagyunk objektívek. Mondjuk, meg talán hisszük is. Én, amolyan műkedvelő, botcsinálta költő vagyok. Nem is költő, olyan írogató. Középiskolás koromtól irkálok. Nincs szakmai rutinom. Erre sem fordítottam időt. Nem érdekelt. Olyasmiket írtam, amihez kedvem volt. Így hoztam létre, mondhatom alkottam meg, az okhatározói mellékmondatokat. Na ez, mint az irodalom új útja, érdemel egy Nobel díjat. Most elárulok egy dolgot. Mikor a Vasvári hírmondónak írogattam, akkor csináltam meg a mellékmondatok alapjait. Ezalatt azt értem, hogy az interjúkat, nem kérdezem-mondja, stílusban írtam meg. Szerintem az olyan hülyén néz ki. Pont, mint egy meghallgatási jegyzőkönyv. Csak nincs odaírva, hogy meghallgatott. Ehelyett én, elbeszélgettem az illetővel. Erről beszélgetés közben, írtam egy vázlatot. Ebből készítettem el a cikket. Olyasféleképpen, mintha egy mesélő mondaná a magáét. Megszokták, aztán sok ilyen interjút készítettem. A rádiózás más volt. Ott, amikor beszélgettek, nincs mese. Ott kérdezel, és felelnek neked. Mit ne mondjak, a tévé még rosszabb. Ott még arra is vigyázni kellene, ne lássák, milyen böndős disznó vagy. Persze, egy profi operatőr be tud, úgy állítani, pontosabban fel tud, úgy venni, hogy jól nézzél ki (teszem hozzá, már amennyire). Kétszer vettem részt ilyesmiben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt érdekes. -.appa.