Szóval az úgy van, ha megszólítanak a Poeton. Ami tegyük hozzá elég ritka. Akkor, de csakis akkor elagyalgok a dolgokon. Mi több nagyságomat semmi sem emeli ki jobban, mint az a tény, hogy hajlamos vagyok önkritikát gyakorolni. Ezt a szocializmus építésekor díjazták volna. De, hol van már a múltszázad második fele. A történelem pókhálós pincéjében, egy poros raktár mélyén. Most lássuk az én megnyilvánulásomat. Értem én, hogy mit akartál mondani, kifejezni, tudomásomra hozni. A lényeg, hogy hirtelen, az a versféle, rémes, kínrímes valami ugrott be, amit elküldtem Neked. Kérlek, ne haragudj érte. Olyan szerencsés alkat vagyok, hogy mindig mindenkit magamra haragítok. Egy üdvözítő dolog lenne. Amit a Keleti bölcsek is ajánlanak. A bölcs szemlélődés. Helyette viszont szószátyár vagyok, ami már önmagában is baj. Mellé nem tudom kifejezni, amit mondani akarok, ezért félreérthető. Azzal vigasztalom magam, hogy a nyelv önmagában alkalmatlan arra, hogy kifejezze azt, amit az ember közölni akar. Esetemben igaz is. Most jöjjön egy példa, amikor kritikát gyakorolok (más ember írása felett). Egyiktársunk filozófiai verssel rukkolt elő. Alapjaiban azt mondja ki, hogy a világban elegendő egy nő. Imígyen reagáltam. Az ötlet jó. De, ha filozófia: mi volt az ős ok? Egy nőnek kellett lennie. Honnan? Kérdezhetném. Nem teszem. Elhiszem, hogy volt egy nő. Onnantól aztán nevezhetjük Istennek, teremtőnek, vagy bárminek. Amikor vigasztalni próbálnak, nem mindég hagyom magam.

Vagy én, vagy az élet megkeseredett.

Azt hiszem, erről nem igen tehetek.

Hisz azt sem tudom: melyik volt előbb?

Talán a napot takaró felhők?

Írod. Engedjem magamhoz a fényt.

Meg kellene tennem? Vajon miért?

Másik hárításom: Régen olvastam., valami novellában. Végül is mindegy. A lényeg, hogy meghal egy csecsemő. Azt mondja az egyik szereplő. Öreg volt. A másik: hiszen új szülött. Az nem számít, a halálhoz való közelség állapota számít.  Meg ne vess érte, ha ismered ezt a művet és nem így van. Bennem ez csapódott le. Másik jó tulajdonságom, hogy a társadalmi kérdésekhez is hozzászólok. Én nagyon realista vagyok ebben a kérdésben. Mindig voltak, vannak és lesznek ügyeskedők. Nincs olyan, hogy mindenkinek jó legyen. Előnyt adni valakiknek, csak valakiknek a kárára, hátrányára lehet biztosítani. Természetszerűleg az uralkodó osztály magának előnyöket biztosít. Mindenki akar valamit. A sok valami eredménye olyasmi lesz, ami a sok, valamit akaró embernek nem jó. (mondhatnánk senkinek, hiszen ezt senki nem akarta) Úgy gondolom. Mindig voltak, vannak, lesznek emberek, akik (úgymond) beáldozzák magukat. Kimondhatjuk nyugodtan feleslegesen. Azt is gondolom. Egy determinisztikus világegyetemben egy ember cselekedete, nem sokat számít. Az emberiség történetére gondolva. Nincsenek hősök. Áldozatok vannak. Egyéni, családi, társadalmi áldozatok is, amikről nem tudhatjuk, hogy megérte e meghozni. Azt mondjuk, hogy megérte! Az ember nem ismeri el, hogy teljességgel feleslegesen cselekszik. Szóval felvetésed boncolgatása, igen messzire vezet. Messziről is indul i.e. 600. Mi változott azóta? Semmi. A módszer. Ugyanúgy, de inkább jobban fejtik le az emberrel a bőrt. Zsigerelik ki. Mímelve, hogy milyen jót is tesznek velük, hogy törődnek velük. Elértéktelenedett az ember. A rabszolgatartó még etette, gyógyíttatta. Ma azt gondolja: pusztuljon el minél hamarabb. A gépet jobban sajnálja, mint az embert. Közben azt mondja: megint milyen áldozatot hoztam értetek, törődöm veletek, értetek vagyok.   -.appa.