Vágyva, valami örök társra,

készül az ember a halálra.

Az unalom egyre tornyosult.

Azt hiszem éppen alkonyult,

mikor a kétség értem lenyúlt.

Agyamban zűr-zavar honolt.

Hiányozva, ami egyszer volt.

Szeretném, valahol legbelül,

üljek még én is a tűz körül.

Visszahúz, valami hangulat.

Megfakult régi nyarak,

emléke feldereng,

s tűnt idejébe révedek.

Puha karokkal dédelgetett

a szeretett.

Lám ez is elveszett.

Most, pormacskák lakják be a szobát

és felidézik bennem Erikát.

Úgy hívta őket, hogy porcicák.

Futnak, ha nesz lengedez.

Milyen értelmetlen is ez.

Pont, mint maga az élet.

Talán valaha féltett.

Talán? És mégis itt hagyott.

Nem mondta ki. Apa, én meghalok.

Nem tudni van-e, aki megértett,

mert micsoda képtelen kép ez.

Nyugalom honol.

Hozzám tartozol,

mint hideg télhez a fagy,

mint gondolathoz az agy.

Sosem mondtam, magamra ne hagyj.

                                                                   -.appa.