Anya!                                                                                                                      

Gondoltam utoljára írok még Neked egy verset.        

Ami eszembe jut,                                                                                                    

nem cifrázom, csak egy nyerset.                                                                            

Emlékszel?                                                                                                            

Gyöngybetűkkel leírogattad mindet,

amiket levélben küldtem Neked,                                                                          

melyeket előhozott belőlem a hadsereg.

Kérdezted:                                                                                                              

„ hogy lettem én ennyire beteg?”

És egy óra múlva befejezted,

részedre megszűnt már minden talány.                                                                

Döntött a nagy választó bíró, a halál.                                                                    

Megszűnt már a levegőtlenség,

a ziháló, kapkodó légzés.

Életed véget ért,

bennem itt kavarog a sok miért.          

Anya!

Keserűség szorongatja torkom.

Egy fájó gondolat vagy, bár ott vagy még,

valami hűtőkamrai hideg polcon.      

Itt maradtunk hárman.

Attila, Márti meg én és töprengünk a sorson.

Kórház,

mikor az ember befejezte éltit,              

maradvány,

egy kék nejlon zsák, motyókával félig.

Utóirat:

Akkor most nagyon szeret,

Vagy gyűlöl engem az Isten?

Elevette a feleségem.

Tiszavasvári, 2002. július 25-26-27.