Drágáim!

Szeretett testvéreim az Úrban.

Annyit hallottam mostanság, a karácsonyi depresszióról, hogy egy verssel szeretnék, hozzá kedvet csinálni.

Az emlékek mögött.

Darvak és vadludak húznak dél felé,

egyre rosszabb a hangulatom, így tél felé.

Nem szeretem.

Mindig ideér, fagyaival a tél.

Fuvolán zenél,

karácsonyi dalt a szél.

Karácsonyok,

amikor jókat nevettél.

Vajon mit tennél?

Ha még mindég velünk itt lennél.

Elmúlt Karácsonyokba révedek.

Előjönnek és jók az emlékek,

de szörnyűek az elmélkedések.

De hát tudtam, hogy elveszítelek.

A bánat köröttem még köröz,

megbúvik minden mögött.

Ágyam szélén ülök.

Esők hullanak és ködök

és már nem zsörtölök.

Te biz’ tudod Uram, hogy meddig tart.

Iszok egészségedre egy italt.

Nos, jól van, ne válaszolj. Hallgass.

Lehet, rosszul viselném a bizonyosat.

Vélem nem soká élek,

aztán elenyész az ének,

minden semmiség lesz.

Csend, hallgatás és találgatás.

Hová lett, a régi kedv?

Jóízű kacagás,

töltötte be a szobát.

Vidáman nevettél.

Vajon most mit tennél?

Ha velünk itt lennél.

.-appa.