Talán régen tettem fel verset. Mindég-csak a horgászat, a kvantummechanika, és nem beszélve az idióta politikusokról és bankárokról. Az emberiség életének megrontóiról. Megnyugtatásul jöjjön egy vers. Ím, alább megtaláljátok. 

Talán?

Benn ragadtam a folyamatos mában.

Nem értem. Én tényleg erre vágytam?

Nem tudhatom, mire is vágytam!

Minden pillanatra érvényes,

az akkor, és most.

Mindent, és semmit meghatároz.

Minden pillanat egy olyan jelen,

ami tartalmazza a múltat.

Azt, amik később megfakulnak.

Azt ami, szinte akkor történt meg.

Azt, amiből még valami lehet.

No, és még valamit az időről.

A következő pillanat történéséről.

Nincsenek előzetes ismereteink.

Lehetnének sejtéseink.

Lehetnének, de nincs!

Ettől vannak kétségeink.

Nem elemezzük a történteket, pillanatról, pillanatra.

Nem teszünk ilyen plusz terhet az agyunkra.

Gondoljunk bele. Nincs is értelme.

Még azt is mondom. Jelentősége sincs!

Úgyis, minden a jövő felé visz.

Szinte azonnal megismerjük.

De! – helyesen értékeljük?

Jövőnk, egy nagyon nagy talány.

Megér(t)jük e egyáltalán?

(Talán).

-’24.04.05. 

                               -.appa.