Higgyétek el!

Tudtam, és persze untam.

Mégis minduntalan, jövőm ködeibe fúltam,

miközben mögöttem hömpölygött a múltam.

Különösebben nem is esett zokon.

Menekülni, azért mégis volt okom.

Találtam.

Így végső fokon, nem is tudtam, - kinek a pénze.

Feldobtam. Pörgött az érme.

Vesszek hát! - ha veszni kéne.

Olybá tűnt enyém az érdem,

de-hát,… én magam is kétlem.

Az élet? Hol könnyed volt. Hol könyörtelen.

Holt időm, asztrális térben kellett töltenem.

(Magamat előtérbe raktam).

A világ illúziót, a többiekre hagytam.

Tudva pedig, ­- születésem hasztalan!

Kicsit bízhattam volna jobban?

- de az embernek számos kudarca van.

Ordítana sokszor, mégis néma. Hangtalan.

Rám fogták,

(és nem is lehetetlen): hitehagyott.

(hogy így mondjátok, tényleg az vagyok)

Tudtam pedig, a hatezer Kelvin fokot.

A fiam megrovott.

Apa. A Kelvin után nem mondunk fokot.

Felnéztem, az éji égre.

Várva valami tuti jelre.

Hidegen kacsintanak rám a napok.

Én meg? - fagyosan visszapislogok.

(2,8 Kelvin. Kicsit viszolygok).

Mily jól elvagyok. Lelkem űrjében bolyongok.

Mondjuk hát kánonba: az élet nagydolog!

Hagyjátok rám. Ne tiltakozzatok.

Mondjátok: oké, ha Te akarod.