Köszönöm mindőtöknek, amit írásomhoz hozzáfűztetek. Külön köszönöm a dicséreteket. Bevallom, nem igazán engem illet. Én ennél egyszerűbb lélek valék, mintsem-hogy ilyen ravaszul szerkesszem meg a verset.  Úgy voltam vele, hogy két személy. Két illúzió, két konklúzió. Az első strófa előtt ott állt, egy arab egyes. A második strófa előtt, egy arab kettes. Oszt annyi. Így elkülönítettem. A végére odabiggyesztettem, hogy úgysem értitek. Nem ilyen durván, de végül is, ez volt az értelme. Azt be kell látnunk, hogy a világ illúzió. Mindannyiónknak megvannak a magunk kis illúziói, és azt éljük meg. Természetesen ezekből levonjuk a különböző következtetéseket, ami miatt változunk. Ezek a következtetések lehetnek, helyesek, és helytelenek is. Nem tudjuk, és nem is tudjuk összehasonlítani, hiszen a másik választásunk (amit nem választottunk), az nem ebben az univerzumban valósult meg. Meglepő módon, az ember valamiért fél a változástól. Belegondolva, önértékelést sem végzünk. Attól is félünk, hogy magunkról kiderítünk valami olyasmit, amivel nem szívesen néznénk szembe. Egyszer, a hetvenes években, a gyári KISZ Krónika című újságban megjelent egy versem. Az egyik kolléga kérdéseket tett fel a verssel kapcsolatban. Én válaszoltam. Ekkor mondta nekem Szigeti Gyuri: a költőnek nem feladata, hogy megmagyarázza a versét. Ettől függetlenül megtettem, ahogy most is megpróbálkozom vele.  Belátom teljességgel felesleges, és meddő dolog. Az ember, nem tud azonosulni más problémáival, gondolataival, csak nagyon felszínesen. Ennek oka, hogy beleszövi a saját illúzióit. Lehetnek Neki gondolatai, látszólagos beleérzései, de azokat átszövi a saját gondolatisága, és érzelmi megközelítése. Ez így helyes is. Ha, mindenki nyűgét baját magunkra vennénk, akkor bele őrülnénk. No, a szerkesztés során, valahogy lemaradtak a számok. Ebben a formában már, összekombinálható a két versszak. Lehetőség van, nem kismértékű, gondolati cikkázásra.  Az első versszak, az Én illúzióm lenne. Ti is tudjátok! Persze, hogy nem lehet. A Prédikátor megmondta: Hiába valóság. Hiábavalóság, minden az ég alatt. Egyértelműen következik belőle, az a nyilvánvalóság, hogy az oskolák kijárása felesleges volt. Inkább választanom kellett volna hármat, de ilyen csak a mesékben van. Feltételezem, az is hiábavalóság. A második strófában olyan illúzió jelenik meg, ami kedves. Már-már kellemes. Meglapul azonban benne, a szörnyű illúzió, a neurózis. Ami, a legkellemesebb gondolatok közt is előbukkan, és megmosolyogtat bennünket. Bennünket, akik azt az illúziót éljük, hogy Mi teljesen normálisak vagyunk. Jó, pár napi rutinunkat nem számítjuk ide, amiket elkövetünk. Az természetes, és véljük, ezzel még nem lógunk ki a normalitásból. Én megértő voltam, és mosolyogtam. Nézzünk Magunkba. Hány ember van, akit nem értünk meg. Akiket kikacagunk. Megállapítjuk, magunkban, de dilinyós. Mindezt nem tudtam Nektek elmondani, mert nem vagyok költő. Írtam valamit, amit ott, és akkor éreztem. Tisztában voltam azzal, hogy nem tudom átadni számotokra a gondolataimat, ezért írtam oda, hogy nem értitek. Azt is gondolom, ezzel az írással sem értem el, hogy megértsétek, de valamit talán meg tudtam mutatni a szándékomból. Azzal vigasztalgatom magam. A hiba nem bennem van. A nyelv alkalmatlan arra, hogy precízen közvetítse a mondandónkat.  Vegyük olybá, ez is egy illúzió.  -.appa