Hallottam, hogy zizeg a telefonod. Először nem is tudtam, mire vélni. Ilyen még nem volt. Nem szoktál menni sehová. Napközben sem nagyon, nemhogy hajnalban. Lassan előkúszott egy mondat foszlány: holnap új napra ébredünk. Megváltozik az életünk. Mindkettőnknek jobb lesz. Új utakra indulhatunk, - mondtad. Kilépek, a frisslevegőre. A madárdalos hajnali napsütésben, és elmegyek. Te is tudod, hogy már kifutott ez a kapcsolat. Lelkesedésed rám is átragadt. Tényleg. Miért is ne kezdhetnénk újra? Elmész, Ki tudja hová. Megkezded az új életed. Én, itt maradok a megszokott környezetemben. Nélküled. Nem tűnik újnak. Rohadtul nem is az. Csak Te nem leszel itt. Át kell majd rendeznem a lakást. Ez legalább néhány napra eltereli a figyelmem. A tárgyak majd emlékeztetnek Rád, meg az együtt töltött néhány évre. Pakolhatom azokat bárhová. Ott lesz rajtuk az érintésed. Valami majd mindég eszembe jut. Milyen jogon bukkannak fel az emlékek? Felejteni akar az ember. A francba! Mi van azokkal az emlékekkel, amik jók. Ezek is megkopnak egyszer. Vigasztaló nem? Erre vagyunk ítélve, hogy ami jó volt, szép volt, azt is felejtsük el. Igazságos ez? Megmozdultam. Felkelek Én is. Na, nem mintha valami dolgom lett volna. Talán mégis. Megélni a pillanat nagyszerűségét, -amiről beszéltél. Mi nagyszerűség van a szakításban?  Sok kavargó gondolattal a fejemben, kimentem a konyhába. Miért keltél fel? – kérdezted. De hát elmész, - feleltem kicsit megdöbbenten. Hát, ja. Bedobtam volna a kulcsokat a postaládádba. Ezért kár volt. Ránéztem. Nem ezért tettem. Mégiscsak véget ért egy fejezet az életünkben. Nem mondtam, csak gondoltam. Szomorúság töltött el. Megbeszéltünk pedig mindent. És, mégis. Odaléptél hozzám. Átöleltél. Ne gondolj majd rám sokat. Ígérem, Én sem fogok, - vigasztaltál.  Valami szomorkás mosoly volt az arcodon. Megcsókoltál.  Keserű ízt éreztem a számban. Persze, az éjszaki cigarettáid. Kikísértelek. A lépcsőházból még visszaintettél, és eltűntél a fordulóban.  A szobában felhúztam a spalettát. Mentél a járdán. A szürke, szutykos égből csepergett az eső. Nem volt madárdal, és nem volt napsütés. A buszmegállóból felnéztél a házra, melynek ablakai közönyösen néztek le Rád, amíg el nem takart a busz. Így ért véget,- összegeztem magamban. Az utóbbi évben nem volt köztünk semmi, csak a testiség. Az jó volt. Az nem igazi összetartozás, az csak egy laza kapcsolat, - győzködtem magam. Arra nem lehet egy életet alapítani. Biztos vagyok Én ebben?  -.appa.