A kimenőn, nem kimonóban voltunk. Ezt csupán azért írtam, hogy eddig ez senkinek eszébe nem jutott, pedig milyen remek kínrím. A Rácz Ádám utcai megállónál leszálltam, és elmentem a Tiszavirágba. Ott tartottunk a történetben, hogy az ember kiválasztotta a számára szimpatikus vacsorahalat, és egy idő múlva ehette is. Közbevetem itt, hogy nem volt ennyi izgága, sietős ember. Szegények voltunk, de nem hajszoltuk ennyire a pénzt. Igényünk sem volt ennyi mindenre. Jut eszembe volt egy társunk. Ő biztosítós volt, és kimenő alatt járt biztosításokat kötni. Miskolcon dolgozott, így voltak ismerősei a városban. Néha az eltávot is Miskolcon töltötte, és kötötte a biztosításokat. Úgy emlékszem, az első befizetett összeget kapta meg. De, Ő volt egyedül ilyen szorgalmas, hogy dolgozni járt. Mi meg térjünk vissza a vacsorához. Ne zavarjon senkit, hogy vacsoráról beszéllek. Nyilván az ebéd is így érkezett, a kiválasztás után. Csakhogy Én ebédidőben a határőrségnél voltam elfoglalva, és a konyhán főztek ránk. Na, akkor beszélek már az ottani konyháról is. A sorozások alkalmával mindég sikerült jó szakácsot besorozni. Ez nem miattunk, a legénység miatt volt. Sokkal egyszerűbb oka volt. A tiszti étkezdének is itt főztek. Így aztán a szakácsok, nem olyanok voltak, akik párhónap alatt sajátították el a mesterséget. Az egyik alkalommal, mikor konyha ügyeletes voltam beszélgettem a szakáccsal. Mondta, hogy Sátoraljaújelyen a Várhegy étteremben volt szakács, míg be nem hozták. Specialitása a rántott pacal. Ha, ott járok, feltétlen kóstoljam meg. Attól, hogy Ő katona, az étterem csinálja. Egy alkalommal, mikor hazamentem, akkor felmentem az étterembe. Mi ugyanis a város legalsó pontján, a Kölcsey utcában laktunk, közel a Ronyvához (be is jött a lakásunkba, a –’68-as árvíz), meg a lemezgyárhoz. Ez, az étterem pedig a piacnál, szinte a tűzoltósággal szemben volt. Felette terült el a Hecske, amit akkor már kezdtek beépíteni. A Hecskét azért vetettem fel, mert engem, meg Palotás Lacit, az árvízkor egy ismerős családnál ott szállásoltak el. Ebben az esetben nem mentem fel a Hecskére. Betértem a takaros kicsi étterembe. Nagysága alapján inkább kocsma nagyságú volt. Az asztalokon kockás abrosz, és tisztaság. Páran italt fogyasztottak. Én is kértem egy korsó sört, és megrendeltem a pacalomat. Tényleg nagyon finom volt rántva. Petrezselymes burgonyával, és uborkasalátával. Az óta sem ettem ilyet, de étlapon sem láttam sehol. Ennek oka lehet az is, hogy előkészített, csíkokra vágott pacalt árulnak. Akkor megvették a pacalt egyben, és tisztogatták, főzögették különböző trükkökkel. Régebbe arról már volt szó, hogy nagyapámnak húsboltja volt. Márta néném kitalálta, hogy Ő pacalt fog enni. Nagyapám teljesen kiakadt, ahogy apám mesélte. A hentes lánya nem fog pacalt enni. Azt a cigány eszi. Egyen rendes húst. Hiába no, változnak az étkezési szokások. Gyerekkoromban, a juhásztól vettünk gomolyát, és ettük paradicsommal. Az volt az olcsó. Most ezek sem olcsók. No-de, az otthon töltött hétvége után, menjek vissza Miskolcra. El sem tudjátok képzelni, milyen hamar véget ér egy eltáv. Istenes volt a helyzet, ha meg engedték, hogy hétfő reggel hatra visszaérjek.  -.appa.