A napsugarasnak ígért hétvége ellenére, szombaton olyan köd volt egésznap, hogy az na-csak. Számon ne kérje rajtam valaki, - az milyen? Valami nem jót jelent, annyi bizonyos, mert többnyire „úgy elverlek”-el kezdődött. Tuggyátok meg, hogy minden más vonatkozásban is, valami kellemetlenséget társítottak hozzá. Most hírtelenjében még az jut eszembe, az úgy elverlek-kel kapcsolatban, „hogy attul kódulsz”. Mongyuk, e se egy kimondottan kedvderítő megnyilvánulás, de hát mit várhatott az ember gyereke. Akkor még csak a szocializmus alapjainak lerakásánál jártunk, és a nevelés mikéntjébe belefért egy-egy makarenkói pofon. Önkritikát gyakorolva, meg is érdemeltük. Komolyan mondom. Olyan fejletlen volt a tudomány még pszichológiailag, hogy nem tudták, a lelkünkre kellene hatni. Valahogy azért a testünk egyezségre jutott a lelkecskénkkel, és többnyire jóra fordultak a dolgok. Ennyi kitérő után, ami azért nem volt teljességgel felesleges, kiderül, hogy 50 méterre lehetett ellátni, az autópályán. Vala mindez, 10 óra magasságában. Okkal lehettünk tehát optimisták, hogy ebéd után felszáll a köd. Mi horgászni megyünk. (Itt közbevetém, hogy ezért is mentem el csontit venni). Nem volt hiábavalóság, mert vasárnap településünkön nincs nyitva horgász bolt. Mert tudjátok meg, vasárnap délben tényleg kisütött a nap. És tényleg horgászni mentünk. A vizet elengedték. Ilyen kis vizet még nem láttunk a csatornán (290 cm). Az alsó betonhoz mentünk egyből. Megszórtam pellettel, és könnyen kimosódó etetőanyaggal, - ami a múltkorról maradt, - horgászni kezdtem. Volt is rezgetés. Megrágicsálta a csontit. Leszedtem a rágottat. E miatt a piros csonti került a horog hegyéhez. A bedobást követően szép görbítés volt, aztán semmi. Veszem ki, olyan 3 perc múlva, hát egy 5 dekás bodorka ott csücsül rajta. Megnyugodtam. Ma már nem betlizek. Igen ám, de a kis doboz csontiban ez volt az egyetlen piros. A fehéret meg sem rezegtette. Találtam egy sárgát, de az sem kellett. Ekkor kezdtem el, bánni erősen, hogy a gilisztás doboz otthon maradt. Átmentem a Nyugati élőágára. Ott több rezgetés is volt, de halat nem fogtam. Egyszer a halacska kisebb makramét kötött az előkére. Folyással szemben úszott, és a hosszúelőkét megtekergette. Hála Istennek nem akadt meg, így nem csúsztak össze a csomók. Pár perc alatt megoldottam a problémát (meg a csomókat). Gondoltam dobok még egyet. Dobtam. Megrezdül a spicc. Kezdem magam beleélni, hogy hallal búcsúzom az év utolsó fíderes horgászatán. Veszem ki a cájgot, hát az előkéből oda 40 centi. Itt az dívik, hogy a környezettel törődő horgász, a látszat kedvéjért, a kukoricásdobozt behajigálja a vízbe. Vagyis éppen a nem látszás miatt. Az igen alacsony vízállás okán, a partra került előttem is kettő darab konzerves doboz. Elindultunk felfelé. Én dobálgattam a twisztert. Nem cserélgettem semmit sem. Volt ahol, két egymást követő húzásnál is volt koppintás. Egyszer határozottan megfogta, de olyan gyorsan engedte el, hogy moccanni sem tudtam, nemhogy még bevágni. A nap megkoronázásaképpen fogtam egy 30 dekás csukát. Igazából ez egy kis, ironikus felhangú zárása a történetnek. -.appa.