Legutóbb azt mondtam, hogy a kormányok, sokallják azt a pénzt, amit a lakosságra kell fordítaniuk. Ezért a társadalmi szerződést, látszólag az állampolgárok beleegyezésével úgy változtatják meg, hogy minél többet takarítsanak meg, és ilyen-olyan csatornákon a pénzt politikusi, és bankári körök kapják meg. Meg is állapítottam, hogy az állam szempontjából nem jó az olyan betegség, ami lassan terjed, és sokáig kell kezelni a beteget. Ebben az esetben, a politikusok nem tudnak abban a szerepben tetszelegni, hogy erejüket megfeszítve (a lakosságot megvezetve: nem hagyunk senkit meghalni) teszik a dolgukat az emberekért.  Mi köze ennek a társadalmi szerződéshez? Vissza kell mennünk a huszadik század első felébe, az Egyesült Államokba. Theodore Roosevelt beindított egy folyamatot, amit Franklin D. Roosevelt (New Deal az 1932-es válság után) és Lyndon B. Johnson (1964-65 Great Society (Nagyszerű Társadalom)) folytatott. Ezek mind arra voltak hivatottak, hogy az egyén számára az életben való érvényesüléshez kollektív biztosítékokat kínáljanak. Ebbe az irányba fordították a társadalmi szerződést. Mik voltak ezek? Munkanélküli segély, időskori, vagy a rokkantsági nyugdíj, az állami egészségbiztosítás, a mindenki számára hozzáférhető oktatás, és nem utolsó sorban a kötelező munkavédelmi előírások. Ebből az utolsó mondatból, könnyen láthatóvá válik, hogy létbiztonságot kívántak nyújtani a lakosságnak. Ez alapvetően mond ellent, a kapitalizmus szemléletének, hisz a szocializmus hirdeti, a vázolt nemes eszméket. Az említett időkben, még nem is annyira volt ez ördögtől való, de mára mindenképpen azzá lett, gondoljunk csak a mai magyar honra. Egy McKinsey tanulmány vizsgálta az USA és az Egyesült Királyság, egy átlagos háztartás jövedelemnövekedését. Kiderült, a vizsgált időszak alatt, felét elvitte a lakhatási költségek növekedése. 22 országban vizsgálták a munkaerő - az árupiac, a szolgáltatások, és a tőkepiacon az állami beavatkozást. Ez csökkenő értéket mutatott. Az állami kiadások viszont emelkedtek. Oka az átlagéletkor növekedéséhez köthető. Egy elöregedő társadalomban növekszik a nyugdíj- és egészségügyi kiadás. Most gondoljatok bele, mik vannak itt? – ahol az emberek egészségállapota nagyon rossznak mondható. Munkáséveinek végén is sokat betegeskedik. Ez, az egészségügyi ellátó rendszert terheli. Nos, ha már mindent lehet modellezni, talán érdemes lenne lefuttatni egy szimulációt, egy olyan társadalomról, mint a Mienk. Ahol található, egy csomó képzetlen munkaerő. Ennek egy része, és nem is kicsi része olyan, aki a betanított szintet sem tudja elérni. E mellé, egyre több korosodó beteg ember. Egyes közgazdászok szerint válság esetén, az államnak pénzt kellene pumpálni a gazdaságba. Ez mondjuk, Nálunk megvan. Van egy kis szépség hibája. A pályázatok olyan módon vannak kiírva, hogy az a „Mi kutyánk kölyke” ismérveinek feleljen meg. Vagyis, az állami kiadás nő, de nem a miatt, hogy az állam garanciákat ad, pénzügyileg beavatkozik, az egyre növekvő piaci kockázatok áthidalására. Nem bizony! Növekednek a költségek, mert az állam szórja a pénzt. Nemcsak Nálunk van így. Ne csodálkozzunk hát, hogy a járvány miatti gazdasági krízis, a társadalmi szerződés, állam által történt átírása miatt mára, egy ugyancsak gyengécske, társadalmi védőhálót húzott ki az emberek alatt. -.appa.