Azt a megállapítást tettem legutóbb, hogy a kenyér univerzális csali. Az egy dolog, hogy részemről nosztalgia is van a dologban. Gyerekként a kenézlői Holt-Tiszán néha horgásztunk kenyérgalacsinnal, bár többnyire a rét melletti árokban ástunk gilisztát és azzal indultunk el. Egyszer Bíró Miki barátom, akivel nyolcadikig együtt jártunk általánosba iskolába eljött velem a holtágra. Ő egyébként mesterével, a Bozsvára járt Széphalomra. Mi is elmentünk néha Jóska bácsival, de Mi többnyire a Ronyvára jártunk, hiszen a Kölcsey utcához igencsak közel volt. Az említett két patakon inkább trágyagilisztával, és halszelettel horgásztunk. A célhalak domolykó, jász, paduc. Érdekes módon szilvaorrú nem nagyon volt. Ott tartottam, hogy Mikivel megjelentünk keresztanyámnál.  Miki lavórt kért. Könyékig felgyűrte inge ujját és egy kenyérszeletet elkezdett gyúrni. Paprikát is kért. Azzal teljesen homogénre, pépesre gyúrta a gombócot. Nagyon jól sikerült. Állaga megfelelő lett. Túlpuha sem lett, de túl kemény sem. Na, eddig a történet. Nem emlékszem, hogy mit fogtunk. Azt gondolom semmi olyat, ami emlékezetessé tette volna, hiszen akkor megismételtük volna a túrát. A túráról jut eszembe. Az is előfordult, hogy Jóska bácsival vonatra ültünk és elmentünk Széphalomig. Horgászgatva lementünk a Ronyváig. A Ronyva mentén végig Újhelyig. A Ronyva partján volt egy vadkörtefa. Nem volt akkora, mint amik Bodaszőlőn vannak, de nagy volt. Megmondom, ahogy van. Nekem egyáltalán nem ízlik. Talán ezért nem születtem Süsünek, a sárkánynak. Akkoriban a patakok partján végig lehetett menni. Részint nem volt ilyen gyalogakác dzsumbuj. Sőt gyalogakác sem volt. Másrészt, mivel a Ronyva határfolyó. Így ott a járőrök végigmentek ellenőrzéseik során. A lényeg, a széphalmi vasúti hídtól szépen lesétáltunk az újhelyi vasúti hídig. Ez, igazi kereső horgászat volt. Jóska bácsi, a halszeletet, a nagy libatollúszóval lesodortatta. Ha, nem kapta el semmi, akkor az ujjai segítségével szép lassan visszahúzta, maga mellé fejtve a zsinórt. Úgy, ahogy Hunyadi Attilánál láthattuk a tapogatást, cincálást bemutató filmeken. Akkor még nem volt dobóorsó. E miatt, a nagyobb távra történő dobás elég macerás volt. Amennyit dobni akart az ember, azt lefejtette maga elé a földre. Ez után dobott. A hal megakasztása után a zsinórt, kézzel visszafejtette maga elé a földre. A fárasztás is így történt. Igazából, zsinórt nem igen adtak a halnak, hiszen elég vastag zsinórokat használtunk. Azért tegyem hozzá, hogy a szakítószilárdságuk lényegesen kevesebb volt a mai zsinóroknál. Az élettartamuk lényegesen hosszabb. Köszönhető volt ez annak, hogy kezelték a zsinórt. Évente kihúzták, és a gyertyára tett zsinórmentén végig mentek. A zsinór a gyertyába süllyedt és megtörtént a viaszozás. Ez a rituálé úgy vélem még a selyemzsinórok korából maradt fenn. A hetvenes évek elején más praktikák voltak. Legközelebb ezt is elmesélem. -.appa.