Az újság azt írja, „ Orbánék szerint a magyarok imádnak túlórázni. Ez egy hazugság, szemtelen hazugság, mit milliók cáfolnak meg. Természetesen nem kell, ehhez millió. Bimbó professzor úgy tanította, „az ellenpélda cáfol. Nem lehet általánosítani”.  Hát sajnálhatják kormányék, hogy nem tanultak filozófiát, teszem hozzá, meg emberséget. Pedig, az Ő ifjúságuk idején, más pennával írtak az oktatás berkeiben. Azt viszont hallottam, mint a kormány álláspontját, azért emelik 400 órára az éves túlórakeretet, hogy aki akar, az többet kereshessen. Ez igazán nemes gondolat. Egy bajom van vele. Mivel elrendelhető a túlóra, abból az következik, aki nem akar, az is túlórázni fog. Ami igaz. Akinek nem kell a plusz pénz, az felajánlhatja a Fidesznek. Ez egy kósza ötlet volt. Van ötletem a kormány számára is.  Az se lenne rossz, ha az emberek, a napi nyolc órában megkereshetnék, a megélhetésükhöz elegendő összeget. Kipihenhetné magát, és másnap, nem punnyadt, meglottyadt gyümölcsként kóvályogna be a munkahelyére, mint amit a madár elejtett, hanem kipihenten, és munkára kész állapotban. Kicsinyt visszakanyarodok engedelmetekkel a „magyarok imádnak túlórázni”-hoz. Én például, nem imádok. Én horgászni szeretek. Azt is csak akkor, amikor olyan az idő. Milyen, az olyan? Az olyan, az olyan, hogy kellemes, hogy jó. Teszem hozzá, hogy a munkakörnyezetnek is olyannak kellene lennie. A kormány szeretettel mondja, „hogy Mi, magyarok”. Így aztán mondhatják rám, hogy Te, nem is vagy magyar. Valamelyik nap olvastam, a kormánypárti képviselők nem mentek be dolgozni, a parlamentbe. Nem túlórázni. Dolgozni. Akkor Ők sem magyarok? Bizony, hogy azok. Nem is kicsit, hiszen országunk nagyjai, vezetői Ők. Példaképeink, akik éjt nappallá téve tevékenykednek érettünk. Mielőtt felháborodnátok. Nem mondtam, hogy dolgoznak. Meg is védem őket. Minden jó érzésű, magyar politikus nevében visszautasítom, hogy imádna túlórázni. Sőt tovább megyek. A citált példa alapján még azt is, hogy imád dolgozni. Még mielőtt plágiumot kiabálnátok rám, töredelmesen, és gyorsan bevallom Petőfitől vettem kölcsön két sort. Nagyvonalúságom jeleként, kapjátok az egész strófát. (nem strómant)

„Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.”

Eddig az idézet, ahogy a papok mondják igehirdetéskor, a szószéken. De, megkérnélek benneteket, ne vonjatok le ebből messzemenő következtetéseket. Nem politikusokról szól a költemény, hanem ugye prófétákról. Igazatok van. Igazából, költőkről. Megnyugtatásul annyit, hogy azok se XXI. századiak. XIX. századiak. Ezt, úgy tekintsétek ajándéknak. Rejtvényként kaptátok a római számokat.  -.appa.