Lajoos ! – hangzott fel Hajnalka ajkairól a szó. Ha én, veszem itt a fáradtságot – Erről Lajosnak eszébe jutott: e mán megent a pízt kőti. Kőti, mintha számolatlanul vóna, fűzte tovább Laji gondolatait. Itt közbevetem, hogy tényleg számolatlanul volt, mert Lajos nem szerette a pénzt számolni. Hiába no. voltak tantárgyak, amit Lajos nem kedvelt. Hajnal cicus, ismét felharsant: Te Lajos! Erről ugye tudjuk, hogy rosszabb előjelű szó volt, a sima Lajosnál. Hát még, ami ezt követte: Lajos, Lajos. Te! – nem figyelsz rám?! Lajos megállapította, hogy ez a reggel nagyon rosszul kezdődik. Számolás, előjel, Lajos a négyzeten. Mi lesz még itt? Egyáltalán. Honnan jött rá? - hogy nem figyelek. Hát már, hogyne figyelnék rád drágaságom, - mondta Lajos, bár hangjában nem volt elég meggyőző erő. Hajni bogárka, ismét felcsattant. Igeen Lojos? Mit mondtam akkor Lajos? Ha, Te már figyeltél Lajos? Egy kósza pillanatra Lajos megállapította, ez a nő most olyan, mint a csattanómaszlag. Mérges. Azt mondtad Lojos, pedig nem szoktad. Az csak nyelvbotlás volt Lajos, vagy az író elgépelte. Előtte, mit mondtam? Azt, hogy igen, de nagyon furcsán ejtetted valamiért kicsi tündér mókicám. Timci szemöldöke, úgy felszaladt a homlokára, hogy elmehetett volna, valami rém film főszerepének válogatójára. Lajos, is megrémült. Nem is az ábrázattól, hanem, ami az után következett. Szóval Te mókicázgatol? Mókázgatol? – Lajos. A legelején mit mondtam? Az ábrázat. A suttogó kérdés, megtette hatását. Azonnal rávágta: persze, hogy emlékszem csillagom. Vettél valamit. Te Lajos! Te, ne csillagozzál itt nekem. Úgy, e? Szóval, nem figyeltél? Itt most tegyünk egy kis kitérőt. Lajos nem volt nyelvtanos, de azt érzékelte, hogy ez, az úgy e, valahogy nem passzol. Védjük meg Hajnalkát. Lajosnak nem volt érzéke a nyelvi finomságokhoz. Amit Ő sosem ismert el, hiszen a füstölt nyelvet szerette. Térjünk vissza. Tehát végszó: nem figyeltél? Mert, ha figyeltél volna Lajos! Akkor, nem fanyalognál Lajos! Ha, én! Vettem a fáradtságot Lajos. Akkor örülj nekem Lajos – fogta suttogóra Hajnalka. Örülök én Neked kicsi kincsem, élénkült meg Lajosunk. Magában még hozzátette, hogy – de még mennyire tudnék örülni Neked. Itt ugyan egy kicsit elbizonytalanodott. Nem az örülés miatt. Abban biztos volt. Azt nem tudta, hogy a nék, vagy a nák a helyes. A hiányzik még, hogy e miatt is bekövetkezzen egy csattanás. De, nem csattant fel. Legalábbis nem emiatt. Lajoska, ezt félre értelmezte. Azt hívén, hogy jól mondta, boldog mosoly terült el orcáján. Azt meg Tímea Hajnalka értelmezte félre, amiből újabb csattanás következett be. Szóval még ki is röhögsz!!? Humorizálsz Lajos? Ennek, most nincs itt az ideje, vedd tudomásul! Lajos megbánást tanúsítva, bűnbánó arccal, vette tudomásul. Azt, hogy ez a reggele sem úgy sikeredett, ahogy, azt Ő elgondolta. A többit is szívesen tudomásul vette volna. Ebben az akadályozta meg, hogy – pórias kifejezéssel élve – fingja nem volt az Ő kis tündér Timincéje, miről beszél. A megbánás mellett, még roppant figyelt is. Timinke, éppen azt mondta: ha én, veszem Neked a fáradtságot Lajos. Akkor Neked nem így kéne viszonyulni Lajos. Jézus Mária! – kiáltott fel Lajos. Magában, meg azt mondta: szóval fáradtságot vesz nekem? Azért vagyok ilyen fáradt. Akkor nem tavaszi fáradtság? A viszonyulni-ból, azt megértette, hogy itt most viszony nem lesz. A nyul-ról meg, egy mentőötlet, és a Jézus Máriát úgy folytatta: megbocsáss drágaságom. Megyek, lökök valamit a nyúlnak. A beállt pillanatnyi csöndben, kiment a szobából. Tímea Hajnalka ledöbbenve, némán állt, kissé megnyílt ajkakkal a szoba közepén. Magában, azt mondta. Nahát! Nyulat is tartunk?  -.appa.