Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek volt már olyan érzése, mikor olvasott valamit: de milyen igaz, milyen jól fogta meg a hangulatot az író. Tegyem hozzá, szigorúan irodalomra gondoltam. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egy esszével (ami azért kellene, hogy képviseljen irodalmi értékeket), egy tárcával, de akár, még egy értékeket nélkülöző cikk részeivel, netalántán, egy politikai nézettel, ne lehetne gondolatilag azonosulni. Ez utóbbit, most inkább nem taglalnám. Én is így jártam: „Értem, ezt a hangulatot. Nagy várakozás, a pillanat hevében. Már élményszámba megy az unatkozás. Mikor már jól esik, a rossz érzés”. Neki-neki tud az ember keseredni. Olykor okkal, néha ok nélkül. Hatalmába keríti az elkámpicsorodás állapota. Őt senki sem érti meg. Hiába is csinál bármit. Mindenki kigúnyolja, pedig Ő segítő kész, áldott jó ember. Szóval hangulatok jönnek, mennek. Így jut el aztán odáig az ember, hogy gondolkodik azon: mi is az élet értelme? Így vagyok ezzel én is. Tudván tudom, a Prédikátornak igaza van: „mindaz, amit véghezvisznek a nap alatt, csak hiábavalóság, és hasztalan erőlködés.” Ilyenformán a gondolatok elindítása, végig vitele is hasztalanság, de hát az ember (sorscsapás gyanánt) gondolkodó lény. Egy vers, egy elkapott gondolat, elindítja, az ő saját gondolatait. Érdemes lenne ezt is végig gondolni. Mi a saját gondolat? Hiszen a hallott, az olvasott dolgok valamilyen formában rögzülnek. Azonosulunk vele, vagy elutasítjuk. Dicsérjük magunkban, vagy megmosolyogjuk. Természetesen mások, ugyan így vannak. a mi gondolatainkkal kapcsolatban. Ezért írtam: „Többször morfondíroztam már, az élet, és a halál kérdésén. Hogyan viszonyuljak a dolgokhoz. Nem jöttem rá semmi üdvözítő dologra. Úgy gondolom, nem rajtunk múlik. Figurák vagyunk, egy nagy virtuális játékban. Nem tudjuk, kik játsszák. Érzékeljük olykor, hogy jó indulatúak, olykor azt, hogy nem. Megyünk egy kijelölt úton, és eljátsszuk, amit ránk osztottak. Az én szerepemben ez van megírva. Ettől még ez lehet hamis állítás”. Sokan töprengenek azon: hogyan is tovább? Azt könnyű belátni, a mi létünk vége nem jelenti a világ végét. A mi elmúlásunk, nem jelenti a földi élet elmúlását. A földi élet pusztulása sem jelenti, hogy itt a világ vége. Az jutott eszembe: „Vajon, mi döntjük e el, hogy mikor békélünk meg a sorssal, a világgal. Mikor tekintünk, a földi hívságok felé? Mikor fordulunk, a végtelen békéje felé? Aztán valamilyen okból, már nem lamentálunk semmilyen történés fölött. Megbánással, vagy enyhe daccal elfogadjuk a történéseket. A világ velünk, vagy nélkülünk is teljes. Ha, úgy tetszik. Velünk is hiányos. Egyszer eljön az álom. Amikor nem álmodunk. Gratulálok. Remek gondolat, remek formában megírva”. És íme, Bánlaky László költő válasza: „Koromnál fogva már joggal kacsintgatunk a végtelen béke felé. Valóban, a világ teljes-e nélkülünk? Mi a helyünk ezen a földön? Szerintem mindenkinek megvan a feladata, nélküle nem lenne teljes a föld. Mi is atomokból állunk, és ha egy hiányzik, már romba dőlhet az egész intézmény. Ha elég szerények vagyunk, hogy a helyére tudjuk tenni szerepünket, bölcs nyugalommal fogadhatjuk a majdani örök álmot. Megértettelek, remélem Te is megértesz engem. Elfilozofálhatunk ezen, De azt hiszem, a végén azonos véleményre jutnánk”. Nos, azt gondolom, ez a vélemény elfogadható. Vélem, az életet derűs nyugalommal kell szemlélni. Tegyem hozzá kellene, mert lépten nyomon felhúzzuk (idegesítjük) magunkat valamin, amiről aztán később megállapíthatjuk, hogy érdektelen, piszlicsáré dolog miatt, ment fel bennünk a pumpa. Számolj előbb tízig, mondották gyerekkoromban az öregek. Megfogadhatnánk? Meg, persze, hogy meg, de nem tesszük. Gyorsan reagálunk, lehetőleg sértő módon, hagy legyen már ideges Ő is.  Mi lenne, ha egyszer azt mondanánk? Beszéljük meg. Gondoljuk át. Oldjuk meg. Tudom, ez nem következik be. Az ember önző, hazudozó, a másik embert legyőzni akaró, a másikat semmibe vevő lény. Szemléljük ezt is nyugalommal. Ilyennek teremtettünk.                 -.appa.