Higgyünk!

Higgyünk hát, valamiben néha.

Higgyük, az ember nem is olyan léha.

Engem a múlt, kínzóan fáraszt.

Higgyek jövőnek? Higgyek mának?

Bánatom alól, tán ki se látszom.

Tépelődve, a lelkem alázom.

Az erőművész, nagy vasakkal.

Én számtalan, súlyos gondolattal játszom.

Bíz megesik olykor, hogy hibázom.

Elejtem néha, és nem találom.

Mindég, az egyre jobbat várom.

A jót. Talán, majd meghálálom.

Most, a pénztárcám nem találom,

zsebem hiába kotorászom.

Később rovom le adóságom.

Most, hogy az időben visszanyúltam,

egyre inkább zseníroz a múltam.

És valami, egyre csak hajt.

Hittem, hogy nem hiányzik majd,

- mint ahogy, csetben sem az ékezet –

(ha, dílt fog nyomni az emlékezet.

Sejtve sem, hogy mikor érkezett)

Ifjú korodtól gyűjtögetted,

a szebbnél szebb emlékeidet.

Szívedben sok, apró színes kavics.

Öregszel, és mázsás súllyá válik.

Első kavicsaim, a Ronyvából szedtem.

Bevallom feledtem, hogy hová is tettem.

Szaporodik, mégis fogy az emlék,

Elnyeli őket, egy szakadék.

Megkopik a Ratkó nemzedék.

(bársonnyal vonja, feledés penész)

Lám, miket produkált az élet.

Egyszerűen, nem is érted.

Persze, hogy nem hitted,

hogy ilyesmi megtörténhet.

De, megbántunk mindent.

Olyasmit is, mit nem kellett volna.

Ámbár, mentségünkre legyen mondva.

Nem tudhattuk, mit hoz majd a holnap.

Fogtuk volna fel, holmi kalandnak?

Éreztük, hogy bőrünkre megy ki a játék.

Büntetés volt rendre, és ritkán ajándék.

Ugye, most örülsz?

Hát örülj is, hogy jól megy sorod.

Tudod e, hogy vannak mindenféle sorsok?

Ne is kérdezd, hogy én,

vagy más, mitől lenne boldog,

hisz úgyis keresztbe tesznek,

csintalan koboldok.

Ugye, azt hiszed, hogy jól elképzeled,

hogy a világ milyen remek.

Aztán gyomrod beleremeg.

Hirtelen rájössz, üres a képzelet.

Pont úgy, mint a két kezed.

De ez, ne szegje kedved.

Visz majd előre a lendület,

ami egy betonfalnak vezet.

u.i.

Miről szól ez az egész? Kérded.

Hát barátim. Ilyen az élet.

                                                  -.appa.