Szeretném, valahol legbelül,

üljek még én is a tűz körül.

Visszahúz, valami hangulat.

Megfakult régi nyarak,

emléke feldereng,

s tűnt idejébe révedek.

Puha karokkal dédelgetett

a szeretett. Ez is elveszett.

Mikor a kétség értem lenyúlt,

azt hiszem éppen alkonyult.

Agyamban zűr-zavar honolt.

Hiányozva, ami egyszer volt.

Az unalom egyre tornyosult.

Vágyva, valami örök társra,

készül az ember a halálra.

Most, pormacskák lakják be a szobát

és felidézik bennem Erikát.

Úgy hívta őket, hogy porcicák.

Futnak, ha nesz lengedez.

Milyen értelmetlen is ez.

Pont, mint maga az élet.

Talán valaha féltett.

Talán? És mégis itt hagyott.

Nem mondta ki. Apa, én meghalok.

Lám, most zavaros kettősségben élek.

Nem tudva, hogy: minek is? Attól félek.

Egyáltalán. Van, aki megértett?

Ugye. Micsoda képtelen kép ez.

Nyugalom honol.

Hozzám tartozol,

mint hideg télhez a fagy,

mint gondolathoz az agy.

Sosem mondanám, magamra ne hagyj.

                                                            -.appa.