Szeretett testvéreim, akik vagytok a hitben, meg még, abban a tévhitben, hogy a költők jámbor lelkek. Szóval ott tartottam, hogy milyen levelezgetés történt a Poet-on. Levelezgetésben voltam, egyik költővel. Íme, a búcsúzó levelem.

Most, hogy leánykám visszament külfölddiába, úgy gondoltam folytatom töprengésemet az írással kapcsolatos instrukciókról. Sajnálom, hogy személyes megtámadtatásodként élted meg az általam leírtakat. Nem volt ilyen szándékom. Ezennel bocsánatot kérek érte. Elnézésedet kérem azért is, hogy amit írtam, nem találtatott érthetőnek. Siettem és ezért elkapkodtam a dolgot. (elkerülendő ezt a malőrt nem reflektáltam semmire, amíg leányom itthon volt) Gyanítom, hogy értetted Te, hogy mikről írtam. Amikor névelőket hiányoltam pontosítom. Határozott névelőkre gondoltam. Felfoghatjuk egyébként úgy is, hogy ez egész történet, ékes bizonyítéka annak, a nyelv önmagában nem alkalmas arra, hogy általa közöljünk valamit, (ami konkrét) vagy arra, hogy meghatározza a dolgokat. (talán, egyszerű tőmondatokban) Minden mondat implicit tartalommal bír. Ezért az olvasott, hallott dolgokból következtetéseket kell levonnia az embernek, meglévő tapasztalatai alapján. Ettől van, hogy az emberek másképpen értelmezik a dolgokat. Tegyük hozzá, nemcsak az olvasott, vagy a hallott, de a látott dolgok, történések is másképpen értelmeződnek, még két egymás mellett lévő embernél is. Gondolom, mire idáig értünk újfent megkaptam tőled a „vegyes saláta” jelzőt. Visszatérek írásodhoz. Nem vitatom, hogy rendelkezel olyan képzettséggel, amely alapján bizton meg tudod állapítani, hogy debil vagyok. Azt írtad: „Ehhez neked nagy munkát kellett végezni, így az olvasói aktivitásodat leosztályozom: 5*„ Megnyugtatlak, a félversnyi szöveget el tudtam olvasni. Nem erőltettem meg magam. Megjegyzem a minősítésemmel kapcsolatban. Elgondolkodtató, hogy mennyiben számit ez érvnek a vers mellett. (fenntartva, hogy nem kívántam támadni a versedet) Az sem igazán komoly érv, hogy zöldségeket írtam. Abból a téves aspektusból indultam ki, hogy ez egy fórum, ahol véleményeket lehet cserélni. Urambocsá, még zöldségeket is lehet írni. Valaki elmondja majd, hogy ezért meg ezért, nem jól látod. Ennek hatására a tudatlan ember, tanul valamit. Én nem mondom a versedre, még a leveledre sem, hogy zöldségeket írtál. Azt viszont igen, hogy következetlen voltál. Mércét állítasz, amit Te sem tartasz be. Ettől függetlenül. Ismételten, csak azt tudom mondani, hogy nagy munkát végeztél. Azt gondolom, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom, nincs az a késztetés, aminek hatására én prózából verset írjak. (Te jegyezted meg egyszer, nem vagyunk egyformák) Az új szóval kapcsolatban. Sajnálom, de azt hittem, hogy a „várszik” szó Tőled származik. Nekem tetszik. Böngésztem az etimológiai szótárban. Ott sincs ilyen szó. Ezek szerint nem régi keletű szó, vagy igen kis területen használatos. Úgy gondolom, inkább magyar szavaink legyenek, mint az a sok idegen. Törvény ide, vagy oda az üzletek, a kirakatok, meg az utcák tele vannak idegen szavak felirataival. Szeretném még azt is megjegyezni, hogy azon el lehet vitatkozni: jó e, a szabad vers? Tetszik, vagy sem, azt döntse el mindenki. Azt nem jelenthetjük ki, hogy nincs. Citálnám megint, engedelmetekkel Kassákot. Miért is mondom én mindezt? Egyszerű. Olvastam, nagyon jó szabad verset. Jó ritmusa volt, fülbemászó, meg amit akartok. Aztán elkezdtem boncolgatni és kiderült, hogy a hosszú verssorok csengenek össze. Ezek az összecsengések viszont valahol a sorok közepén, vagy a sorokon belül voltak, hogy úgy mondjam elrejtve. Mondhatjuk, hogy csalás, hiszen a rímek megvoltak. Vannak aztán olyanok, akik sorokat írnak, egymás alá. Ebben az értelemben prózának tűnik. Igazándiból mégsem az. A gondolatok tartoznak össze. A gondolatok követik egymást. Olykor kavarogva, káosznak tűnve. Kétségtelenül, egy ilyen vers hangulatát, sokkal nehezebb elkapni. Nem tud az olvasó olyan könnyen a költő lelkivilágába bekukkantani. Elvontabb, felzaklatóbb, (mondjuk ki, értelmezhetetlenebb) mint egy zöld pázsitos, patakpartos idill. Mindezektől függetlenül, úgy vélem adjuk meg az alkotó ember szabadságát. Írjon olyat, amilyet akar. Aztán az olvasó eldönti, hogy szeretne e még egyszer Tőle olvasni, vagy sem. Azt is gondolom, az alkotás nem egyszerű dolog. Minél elvontabb, annál kevésbé. Bárhogy is van. Ritka, hogy első nekifutásra minden sikerül. Visszatérek a versedhez. Valóban vártam a folytatást. Szíves engedelmeddel: „de írj kérlek, mindig azt amit akarsz, hogy a lelkiismereted nyugodt maradjon.” (magyarra fordítva, hagy irkáljon nem normális) Teszek egy megjegyzést. Bizonyos értelemben Te is szabad verset írtál, miközben a szótagszámok fontosságát ecseteled. „Emellett a szótagszám tökéletes azonossága,                                                                                                  A rímelő sorokban az állandósága...”
Megnyugtatásodra, az elkövetkezendőkben (írott formában) nem jelenek meg a lapjaidon. Mégis, (mindezen, engem zavaró dolgok ellenére) azt mondom, hogy elismerésre méltó cselekedet volt a vers megírása. Legfeljebb, megint khm…-ögsz egyet. De! Gratulálok. –akarki.

                                                                   -.appa.