- Talán kár, hogy csalódtál. Csalódni nem jó. Nem jó, de valamelyest megerősít.
- Niki, maradj még.
Ebben élünk.
Lehet félnünk.
De, ezt dobta a gép.
- Remekül felépítetted. De, hogy is van? Akkor most, - higgyek a bizalomban? Vagy, - bízzak a hitben? Talányos vers. Minden változik, és mégis maradandó.
- Kedves Laci!
Kavics? Kő? Csillogás, fények.
Illúziók, és emlékek.
Csalfa, lélekrezdülések
- Költőtársunk a ballagással kapcsolatban írta: „grandkolosszális tudásunkkal épp semmi
sem jut eszünkbe”. Bizony Én is ballagtam. Igaz, az még 1970-ben volt. Orromban van még a kriptaszag. A sok kókadó virág. Éjjel szedték pedig a harmadikosok. 1969-ben, Mi szedtük a virágokat, és díszítettük a termeket. Valami tanácsot csak kellett adnom, ha már nem kérte senki. - Ne aggódj. Ballagáskor nem is kell. Elég lépegetni a többiek után, meghatódott képet mímelve, a temetői hangulatot árasztó virágok között, virágcsokorral a kézben. Azért ez, majd jusson eszedbe, de erre sincs semmi szükség, mint bármely más jó tanácsra. Sikerült túltárgyalnom ezt a témát.
- Szeretem a fánkot. A telet, nem szeretem. Ilyen egyszerű ez. A két dolognak semmi köze sincs egymáshoz. Hacsak az nem, hogy „farsangi fánk”. De az, már olyan télűző. Végül lett belőle egy szösszenet. Erről jut eszembe. Nem baj, ha szösszensz, csak büdös ne legyen. Ezt, ki kell egészítenem. Egyes számú kiegészítés. Az se baj, ha büdös, csak ne legyél benn a lakásban. Ha már számoztam, akkor kell legalább még egy, mégpedig a kettesszámú kiegészítés. Az se baj, ha a lakásban vagy, csak legyél egyedül. Erre aztán írtam egy versféleséget.
Akkor, goodbye táj.
Vágyam. Kis farsangi fánk.
Hiányzik, kis libamáj,
de Te tél. Hagyjál!
Jut eszembe. Lehet gudbáj-t kellett volna írnom. -.appa.
