Szeretett testvéreim, akik vagytok a hitben. Meg még abban a tévhitben, hogy Isten kegyelmes. Hát nem! - van haragvó Isten is. Azt gondolom sok minden hit kérdése. Mindég a kegyelmes Istenre hivatkoznak. A kettő nem különül el. Ugyan az, az entitás. Úgy értelmezik, hogy Isten haragja is a kegyelméből, a szeretetéből adódik. Isten nem az emberre haragszik. A bűnre, a képmutatásra. Mégis úgy fogjuk fel, hogy Minket, embereket súlyt különböző dolgokkal. Nehéz ezt értelmeznem. Ezért próbálok megragadni minden lehetőséget, amiben esélyt látok arra, hogy valami tudást összeszedjek, minek segítségével hitem erősíthetem. Sokszor győz azonban a kétség. Újabb, és újabb kérdések merülnek fel. Olyankor aztán megállapítom: a Prédikátornak igaza volt. Hiábavalóság. Minden hiábavalóság! Ezt mondja Pál. Ki vala Jézus Krisztusnak szolgája, elhívott apostol, elválasztva Isten evangéliomának hirdetésére: “Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívük megsötétedett. Magukat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek, és az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával... Mint a kik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett”. A baj, a földön már akkor megkezdődött, és kezdődik újra és újra, mikor az még nem is látható. Még mielőtt a morális törvények semmibe vevése, durva megsértése megtörténne, benn az ember szívében. Erre példa a tékozló fiú esete. Ő sem akkor vált bűnössé, amikor bűne erkölcstelen formában nyilvánvalóvá lett. Nem akkor, mikor elmulatta vagyonát, és a disznók vályújáig süllyedt. Bűne már jóval előbb kezdődött, amikor búcsút mondott az atyai háznak, hátat fordítva otthonának, és semmibe vette az apját. Tudjátok? – végül is minden emberben, legyen az hitetlen, vagy pogány, van az istenismeretnek egy minimuma, amiből ered egy erkölcsi érzék. Isten jóságánál fogva, nem hagyta teljes tudatlanságban a hitetleneket, és a pogányokat sem. Hogyan hagyhatta volna akkor azokat? - akik Őt a Bibliából ismerik. Nem hagyta teljes tudatlanságban az embereket, az Önmaga léte és hatalma vonatkozásában. “Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az Ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az Ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek”. A sensus divinitatis, az istenség érzete kiirthatatlanul benne van az emberi lélekben, még akkor is, ha tagadja Istent. Ezért, ha nem is ismeri valaki a Biblia Istenét, ha nem ismeri, az általa Mózesnek adott Tízparancsolatot, akkor is megérzi legbelül, valamilyen halovány módon, ha valami rosszat tesz. Ezek után, ha mégis csinálja, akkor azt lelkiismerete ellenére teszi. Ilyenkor tudat alatt, Isten ellen vétkezik. Ebből láthatjátok, mivel az emberbe plántáltatott az istenismeretnek ez a minimuma, ez felmenthetetlenné teszi az embert bűnei alól. Gondoljátok végig.  -.appa. fenn