Gyermekkoromban nagyapám, de a többi öreg is szeretettel használta azt a formulát, hogy: na, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem. Emlékeim szerint ilyenkor visszatért, az elején felvetett témához. Természetesen, az is előfordult, hogy ippeg áttért egy másik témára.  Ha, hiszitek ha, de nem emlékszem már rá. Lehet, olyankor azt mondta: na, hogy egyik szavamat a másikba öltsem. Drágáim. Most éppen erre készülök. Tudom a címmel lelőttem a poént. Szóval az úgy van, hogy kergetik egymást a gondolatok, egymásba öltődnek. Szerencsés esetben, van valami logikai kapocs, valami átmenet a két gondolat között. Kell az egyáltalán? Kell. Egyébként azonnal rád sütik: beszél ez össze-vissza. Egyszer Bimbó prof, azt kérdi Évikétől (ideg-, és elme főorvos). Honnan tudják maguk, hogy valaki nem normális? Ó, az könnyű professzor úr. Például: nem viszi végig, egy megkezdett gondolatát. Mire a prof: ajaj, akkor oda kell figyelnem, mikor maguknak beszélek. Bevallottam néktek az imént, hogy én most éppen ilyen szóöltögetésre készülök. Ebből következik, hogy megpróbálom valahogy átvezetni egyik témából, a másik témába átvezetni a szálakat. (ha, már öltésről beszélünk, legalábbis én). No, kezdem azzal, hogy a költők szeretnek azon morfondírozni, hogy múlt és jövő. Szerintem a többiek is, csak ők nem tudják olyan cikornyásan, olykor-olykor firnyákosan megfogalmazni. Úgy gondolom, a múlttal kapcsolatban, hogy az emlékek győznek, hisz a jelenről nem tudjuk mi is az. Benne vagyunk a történésekben. Sodródunk vele. Ott kínlódunk, evickélünk. Próbáljuk felfogni, értelmezni, de többnyire nem sikerül. Egyszerű a magyarázata. Túlságosan érintettek vagyunk, érzelmileg elfogultak. Nem is vagyunk birtokában minden ismeretnek, a dolgokkal kapcsolatban. Ad- hoc jelleggel éljük meg a mát. Ez nem kritika. Nem tudjuk pontosan előre megtervezni, minden cselekedetünk. A mondás szerint is. Ember tervez, Isten végez. Mielőtt felháborodtok, mondok egy példát. Leugrom a boltba. Akik földszinten laknak, azok átugranak.  Pár perc. Lesz egy húsz perces, (vagy akárhány perces) áramszünet. A gépállat nem tudja továbbítani a NAV-nak az adatokat, és mindjárt nem két perces a dolog. Mondhatom azt is. Tervezel, egy forró buja éjszakát, és két perces lesz a dolog. Ott tartunk tehát, hogy a jelenről nem tudjuk: mi is az? Ezzel (mármint a várakozással) szemben, most azt mondom, hogy: szerintem a múltról sem. Elgondolásaink vannak róla. Hiszem, (ha, már költőkről volt szó) nem lehet véletlen a megszépítő messzeség. Vonatkoztathatjuk ezt térre, és időre egyaránt. Valószínűleg nem mindenki van ezen a véleményen, amit az előbbiekben kifejtettem. Lehet nincs érzékem az elvonatkoztatásokhoz. Vagy nagyon egysíkú. Első hozzászólásomban a Poeton, azt írtam kis társunknak, hogy nem tudom: Neki mit jelent Róma? Én, a minden út Rómába vezet-et, kihagytam volna a versből. Azt írta, hogy ez az újra kezdést jelenti. Nekem ez a mondás, éppen a cselekvések hiábavalóságát jelenti. Bármibe is kezdesz, a hatalom megkerülhetetlen. Minden ott dől el (akkor Róma volt, mondhatni a világ központja). Tudom én. Semmik vagyunk a világegyetemben. Persze, a történések zajlanak, megtörténnek, ahogyan kell.  De hát, egy determinált világegyetemben, mi mást várhatna az ember. Bár én nem így teszem, de fölfoghatjuk, úgy is a dolgokat, hogy szó sincs semmiféle kellésről. Az ember uralja az elemeket, és irányítja, kézben tartja sorsát. Gondoljatok, az egyiptomi kivonulásra. Csapás jött, csapás után. Mi minden bekövetkezett, rossz rá gondolni. Azért, mert az ÚR megkeményítette a fáraó szívét. Tehát, miért is sújtotta őket az ÚR? Lényegében azért mert. azt tette a fáraó, amit az ÚR meghatározott neki. Zárszóként. Azt gondolom, az emlékek győznek. De! Abban nem vagyok biztos, hogy a dolgok úgy is történtek, mint ahogyan arra emlékezünk.       -.appa.